2017. augusztus 19., szombat

19.Fejezet - Megdöbbenés

*Crista*


Nem akartam tovább titkolózni és hazugságok közt élni. Az az átmeneti állapot azonban, amiben most vagyok, egyáltalán nem tetszik nekem, sem pedig a környezetemnek. De legfőképp nem Noah-nak. Bár nem mutatja, de látom rajta, mennyire mélyen megbántja, hogy még azóta se vállaltam fel őt a nyilvánosság ellen. És ugyan minek legyek apuci tisztelettudó kislánya, ha egyszer úgyse törődik azzal, mit is teszek? Neki mostanában csak Isabelle létezik, az a nő mindene. Isabelle irányítja őt, ő manipulálja, ő határoz a családunk felett. Épp ezért úgy döntöttem, elég! Mostantól én irányítok! És nekem minden vágyam az volt. hogy végre mindenkivel tudathassam, Noah Hutchins igenis az enyém, én pedig az övé vagyok, lesz, ami lesz a következmény. És persze mi lenne a legjobb helyszín az egyszemélyes kampányomhoz mint a legnagyobb pletykafészkekkel teli gimnáziumom.
Másnap reggel már vad elhatározással együtt ébredtem, és tudtam, hogy semmi sem akadályozhat meg abban, amit ma tenni akarok. Mert igen, ma az egész ebédlő előtt világossá teszem, hogy Noah és én együtt vagyunk, mert szeressük egymást. Noah Hutchins szeret. ENGEM szeret. A mosolyt még másnap reggel sem voltam képes levakarni a fejemről. Különlegesnek éreztem magam. Meg is akartam adni a módját az alkalomnak, különösen csinosan öltöztem, a türkiz kötött ruhámat vettem magamra, fekete harisnyával és a fekete térdig érő csizmámmal. Noah szerette, ha a hajam ki volt engedve és kócosan lógott a vállamra, ezért enyhén feltupíroztam, mielőtt göndör loknikba rendeztem volna. Egy kis gondolkodás után felcsatoltam anya nyakláncát is - olcsó bizsu, de szerettem. Olyan emlékeket hordozott, amikre érdemes volt emlékezni, még ha az anyám egy őrült pszichopata is. Valamikor fontos volt nekem, én pedig fontos voltam neki. Persze jóval az előtt, hogy Ryan elment, Isabelle pedig beférkőzött hozzánk.
Jókedvvel sétáltam a konyhába, ez nálam ritka volt, mint a fehér holló. Ám a kezdeti boldogság azonnal elszállt, mikor szembekerültem életem nőnemű melegkedvelőjével, aki ott állt a pultnál, kezét a mostanra hatalmasra nőtt hasán tartva.
-Milyen kis csinos vagy ma, Cristácska - nézett rám kárörvendő mosollyal.
-Legalább egyikünk legyen az - vettem oda neki, mert tudtam, hogy mostanában érzékeny a súlyára. Láttam, ahogy a dühtől elvörösödik, és csendben remekül szórakoztam rajta.
-Nem lennél ilyen kis vidám, ha apád tudna a kis barátodról - szólt vissza, a rosszindulat pedig visszaköltözött a szemébe.
-Tessék? - fagytam le egy pillanatra.
-Azt hiszed, nem láttam, kivel töltöd az időd. Az apád nem lelkesedne a punk fiúcskáért. Hogy is hívják, mindjárt beugrik, mintha említetted volna valamikor. Nem hizsem, hogy továbbra is találkozgatnod kellene vele.
-Nem hiszem, hogy kérdeztelek. Ehhez neked az égvilágon semmi közöd - csattantam fel.
-Pedig van, Critácska. Ha tetszik, ha nem, most én vagyok az anyád, és miután megszületik a baba, apádnak csak én fogok létezni. Te pedig vagy azt teszed, amit mondok, vagy arra ébredsz, hogy a nincstelen pasid mellett csövelsz majd az Isten háta mögött - fröcsögte, aztán kivágtatott a konyhából, engem otthagyva a teljes sokkban. Ez a nő egy őrült, futott át az agyamon. El se hiszem, hogy épp megfenyegetett engem. Hol van ilyenkor apa, hogy meghallja? 
Rezgett a telefonom, jelezve, hogy üzenete érkezett.
Kész vagy? írta Noah. Mellette Brigite is hagyott egyet. Érted menjek, vagy ma te vezetsz? Mindkettőnek válaszoltam, Noah-nak egy igent, melléje pedig egy szívet, a barátnőmnek pedig azt, hogy ma lesz, aki elvigyen, menjen nélkülem. Ideje volt, hogy kiszabaduljak innen, és végre csak a szerelmemmel foglalkozzak. Isabelle pedig elmehet melegebb helyekre, mert azzal tenné a legjobbat. Fogalma sincs, kivel kezdett ki. De bennem ellenfelére talált ez az álnok vipera.
A kocsi az utca végén várt, Noah tiszteletben tartotta a kérésem, hogy apa előtt még ne fedjük fel a kapcsolatunkat. Bár épp arra készültem, hogy a egész iskola előtt kitárulkozzak, apa egészen más tészta volt. Ő volt a kőfal, amit át kellett törni a szabadulásért. És egyelőre még megtörhetetlen kőfalnak tűnt.
-Szia - adtam egy gyors puszit Noah-nak, aztán észrevettem, hogy nem voltunk egyedül. - Cabe - intettem Noha legjobb barátjának, aztán a másik személy mellé fordultam. - Beth - köszöntem kevesebb lelkesedéssel.
-Elmebeteg pénzes tyúk - biccentett vissza. Ezt is megbeszéltük.
Az út további részében csak Noah-ra fókuszáltam, és ahogy a szabad az ujjait összekulcsolta az enyémmel, miközben a kezünket a combjára fektette, nem is érdekelt a külvilág.

***

Az órák hamar teltek. Túlságosan is hamar. A máskor alig vonszolódó másodpercek most szikrasebességgel pattogtak, az óra mutatói gúnyt űztek belőlem. Alig tíz percem maradt az ebédszünetig. Ez nem volt elég idő. Még nem sikerült felkészülnöm. Közben minden kérdés megfordult a fejemben, ami ilyenkor szokott. Vajon hogy fognak viszonyulni ezután az emberek hozzánk? Megvetnek? Azt hiszik, a korcsadság útjára tértem, vagy örülni fognak a boldogságomnak? És a barátaim? És Noah? De már késő volt filozofálni, a csengő megszólalt, nekem pedig elfogytak a menekülési esélyeim. Most vagy soha, Crista! Képes vagy rá. Valóban képes vagyok rá? Hiszen mikor Luke barátnője voltam, megvetettem a nyilvános nyálcserét és édelgést. Mi változott_ Bár Noah sosem volt Luke, és nem is lesz. Ő figyelmes, gyengéd, gondoskodó, egyszóval minden, amit másokban kerestem. Érte megteszem ezt a lépést. 
Szedelőzködni kezdtem, a társaim többsége már így is eltűnt az osztályteremből. A tanárnőnk az asztalánál rakta ábécé sorrendbe a házi dolgozatainkat, aztán felemelte a fejét, és egyenesen nekem szegezte a szavait. 
-Miss Jensen, úgy tudom, leadott egy kérvényt, hogy újraihassa a matematika vizsgáit. Továbbra is áll ezen felvetése, csak hogy egyeztethessünk egy megfelelő időpontot mindenki számára.  
Ó, igen, az apám egy ötlete volt. De én akartam? Őszintén, nem. A matek nem volt az erősségem. Igen, jobb voltam, mint az átlag, de sose annyira jó, mint apa akarta volna. Ráadásul nem akartam semmiféle üzleti ágra menni. Én festő vagyok. Ez az én célom, nem a pénz és a számolgatás.
-Köszönöm a kérdését, de azóta megváltozott a véleményem. Inkább szeretném hanyagolni. Igazság szerint elégedett vagyok a pontszámokkal - válaszoltam teljesen őszintén. Elég volt apából és az irányításából. 
-A pontszámai valóban kimagaslóak. Szerintem is értelmetlenség lett volna újra átvenni mindazt, amit már tud. Ez esetben rendben, vegye úgy, hogy a kérdésem érvénytelen.
-Rendben. Viszont látásra - köszöntem el, és az ebédlő fele vettem az irányt. Itt az idő.
Minden önuralmamra szükségem, volt, hogy ne rohanjak ki, ahogy beléptem a menzára. Muszáj volt emlékeztetnem magam, hogy mindez Noah miatt történik.  Azért, mert szeretem, s mert megérdemli, hogy lássa, képes vagyok teljesen átadni magam. Az asztaluk felé vettem az irányt. Bátorság. Erős vagy. Crista Jensen vagy. Ennél többet is elbírsz.
Noah felállt a székről, amikor meglátta az arckifejezésem.
-Minden rendben, bébi? - szaladt ráncba a homloka.
Bólintottam, aztán mielőtt meggondoltam volna magam, kiböktem:
-Csókolj meg.
-Mi? - kerekedett el a szem és szétnézett. Mindenki minket bámult. Remek, most meg letámadtam. Miért rontok el mindig mindent?
-Azt akarom, hogy megcsókolj. Itt és most - feleltem lassan. - Nem akarom, hogy azt hidd, nem vagyok képes felvállalni téged, mert más körökből származunk. Az se érdekelne, ha hajléktalan lennél. Szeretlek, és ez a lényeg. Úgyhogy mutassuk meg mindenkinek, mi összetartozunk - szónokoltam teljesen belelendülve.
Noah elnevette magát, hitetlenkedve megrázta a fejét, és mielőtt bármit szólhattam volna még, az ajkát az enyémre nyomta. Valakik felszisszentek a hátunkban. Mások levegő után kapkodtak, a sutyorgás pedig elindult. Nem kétség, mi voltunk a téma, de ezúttal nem érdekelt. Ott volta, ahol lennem kellett, azzal, akivel lenni akartam. Noah tüzesen csókolt, lelkesen és szeretettel teli, én pedig a karjai között végre hazataláltam.