2017. február 7., kedd

17.Fejezet - Andalító boldogság, szigorú némaság

Sziasztok, manócskáim. :))
Egy ideje mind rá kell jönnöm, hogy sorra hanyagolom el minden blogom. Ez pedig nagyon nem jó. Mint már egyszer elgondoltam, de végül eldobtam az ötletet, talán megint szüneteltetnek kéne ezt a történetet, mert bár címötleteim vannak, megvalósítani elég nehéz számomra. Nem tudom, milyen lett ez a fejezet, az biztos, hogy elég rövid, remélem azért elmegy, de ha mégse sikerült olyan munkát végeznem, amit ki is adhatok a kezeim közül, csak szóljatok, és valamilyen módon orvosolom. Vagy megpróbálom. 
A blog designcserén esett át, a régit már meguntam, ami az igazság, és ez a mostani olyan más és nagyon tetszik nekem. 
Sok-sok puszit küldök nektek,
xoxo Writer Girl

*Crista*

Ha erősen hiszel benne, minden álmod valóra válhat, akár egy Hollywoodi boldog végű varászmese. Talán nem érkezik meg tökhintón a tündérkeresztanya, nem bújtat üvegtopánkába, nem tör az életedre egy irigy mostohaanya (bár őszintén nem csodálnám ha így lenne), és nem alszol át száz évet az igaz szerelemre várva, a mesés befejezés akkor is megtörténhet. Ez a befejezés pedig valami még csodálatosabb dolognak a kezdete. Mindenki megkapja előbb vagy utóbb a jutalmát, legyen az rossz avagy jó. S mi sem tükrözi ezt jobban, minthogy most itt állok az autók lámpájától megvilágított utcán, a toronyóra éjfélt üt, mi pedig szinte összeforrunk Noah-val. Azzal a Noah-val, aki fél perccel ezelőtt megcsókolt engem, igen, Ő csókolt meg ENGEM, és azóta sem engedett el, még a gigantikus puszi után is magához ölel, lehunyjuk a szemünket, a homlokunkat egymásnak támasszuk, közben pedig levegő után kapkodunk. Szorosan összezárt szemekkel mosolygok a semmibe. Ez tényleg valami csodaszép dolog kezdete.

***

A naptáram szerint pontosan egy hete alkotunk egy párt Noah  Hutchinssal. Felvállalni még ugyan nem vállaltuk fel a nagyközönség előtt, részben a téli szünet miatt, és részben miattam is. Noah nem volt oda az ötletért, de őszintén, ki is hibáztatná érte. Úgy érezte, miatta vagyok húzódzkodó, netalán Luke miatt, míg végül el nem magyaráztam, hogy egyszerűen nem érzem őt késznek arra, hogy belekeveredjen az életem okozta zűrbe. Ráadásul abban is teljesen biztos voltam, hogy apa semmiképp se fogadná el a kialakult helyzetet. Isten óvja azt az embert, akire apa rááll. Egyszer történt, hogy egy üzlettársa világosan megmondta a véleményét Isabelle-ről, gondolhatjátok is, hogy mit, Isabelle pedig hisztisen elpanaszkodta mindezt apának, aki nem elég, hogy visszamondta az ajánlatot, ki is rúgatta az illetőt, sőt, még fel is jelentette, a szegény pára pedig jókora összeget kellett fizessen a banyának. Ezért is, Noah-nak bármennyire rosszul is esett mindez, nem voltam még felkészülve a háborúra. Nem voltam készen a vesztésre.
Az alatt a rövid hét alatt, amit szünetnek tudhattunk be, a diáksereg között hatalmas téma volt a Luke vs Noah verekedés, mindenki találgatott, mindenki tervezgetett, de egyvalami mindenkinek választ nyújtott: az egész miattam történt. Szerintem már mindenki várta a legelső tanítási napot, kíváncsiak voltak a fejleményekre, a jóakarók és a rosszakarók egyaránt. Ilyen hangulatban visszatérni egy párként olyan, mintha céltáblát tűznél a fejedre. Talán Noah még nem ismerte eléggé a gimi alapszabályait, én igen, pontosan tudtam mindent, s féltem is tőle, nagyon.
Tehát mindent összefoglalva a lényeg, hogy bár egy párként tekintettünk, magunkra, az osztálytársaknak, évfolyamtársaknak, meg úgy az egész diákságnak erről nem kellett tudnia. Most frappánsán hogy is old meg a helyzetet? Maradtak a korrepetálások és a délutáni tanulások az együtt töltött időben. Nem romantikus, nem is gyertyafényes randi, de valamit mindig meg kell szokni, mert úgy hozza a sors. A többi szabadidőmet, mikor a szülők figyelmét  kellett élveznem, mert nem igazán tetszett nekik, hogy mondjuk örökre végeztem az exbarátommal, Brigite mellett töltöttem, de ő sokszor annyira elvolt magával meg az új udvarlójával, hogy az idő csigalassúsággal telt mellette.       -És képzeld, mikor hazavitt a menő autójával, az ajtóban kaptam egy hatalmas puszit tőle - mesélt e tovább a saját baját az állítólagos legjobb barátnőm, velem mit sem törődve, észre sem véve, hogy kedvetlenül kuksolok, és egyáltalán nem izgat az új áldozata, mert úgy sem maradnak  tovább két hónapnál együtt. De nekem minden alkalommal végig kellet ezt szenvednem vele, mint gy figyelmes társ. És a felém háruló figyelem mégis hol maradt el?! - Collin azt is mondta, hogy szuper csaj vagyok, és áthívott magához holnapra, aztán el akar vinni randira, de gondoltam, előbb elkérem a piros ruhád, mert az olyan jól áll nekem. Crista, minden oké?
Vágtam egy grimaszt, ami igazából mosolynak készült, de elveszett valahol félúton, így látszott rajta, mennyire erőltetett lett. Én őszintén próbáltam kedves lenni, tényleg, rendes barátnő, egy megértő barát, de az utóbbi időben minden a feje tetejére állt, teljesen tehetetlennek éreztem magam, ő pedig még akkor is képes volt ennyire egoista lenni, mikor lerítt rólam, hogy valami egyáltalán nem kerek. Nem akartam kiakadni, sem szemétnek tűnni, mégis nagyon elegem volt már ebből az állapotból, meg Brigite hozzáállásából, ami nagyon kezdett Isabelléhez hasonlóvá válni. Vagyis csak én, és senki más nem számít.              
-Persze, minden rendben van - erőltettem magamra egy vérszegény mosolyt.
-Akkor jó - vont vállat, majd vissza is tért magára. - Szóval, kölcsönadod a ruhát?
-Izé, az van, hogy azt a ruhát akarom felvenni apuék babaváró bulijára - hazudtam, és tudtam, hogy Brigite is tudja ezt, elvégre tisztában volt vele, hogy gyűlölöm azt a piros ruhát. De ne már, elkéri, mert jól áll neki?
-Nem is kedveled azt a rongyot - kapta fel a vizet, már rongynak titulálva az előbbi darabot. Micsoda véleményváltozás! - Jó, tudod mit, akkor keresek mást. Azt hittem, ennél jobb vagy - pattant fel, és kiviharzott a szobámból. Még az emeletről is hallottam, ahogy becsapja az ajtót. A lelkiismeretem azt diktálta volna, hogy menjek utána, mégsem tettem. Egyszerűen nem érdekelt az egész annyira, hogy most utána rohanjak és kérleljem a bocsánatát. Helyette eldőltem az ágyon és olvastam.
Délután öt felé megszólalt a telefon, a kijelzőm pedig Noah nevét dobta ki. Hatalmas mosollyal a fejemen vettem fel a készüléket.
-Szia - köszöntem lelkesen, mint egy gyerek a cukorboltban.
-Szia - köszönt vissza, és éreztem, hogy mosolyog. - Mit csinálsz?
-Várom, hogy a liba és a pincsi menjen el itthonról - célozgattam Isabellre, meg arra, hogy apa kutyamódra követi mindenfelé. - Igazából unatkozom. Nem jönnél át?
-Mikor lépnek le az ősök?
-Szerintem max negyed óra, fél hatra beszélték meg a rendezővel a találkát. Isabelle bulit akar a gyereknek. Apa mindig szeret pontos lenni - gondolkodtam.
-Fél hatra ott vagyok.
Igazából ez volt az a pillanat, mikor totálisan kétségbe estem. Oké, Noah már jó párszor volt nálunk, de még nem úgy, mint a pasim, és ettől beparáztam. Vajon átöltözzek? Csinos legyek, vagy hétköznapi? Csináljak valami kaját? Vajon mit fogunk csinálni, míg jönnek apáék? Végül arra jutottam, hogy majd max megnézünk egy filmet, a kinézetemet meg elég jónak gondoltam, vékony leggings volt rajtam, kicsivel térd fölé érő kötött ruha, a hajam pedig befonva pihent a vállamon. Ciki lett volna kiöltözni egy egyszerű délutánhoz.
Alighogy apa luxusautója kihajtott az utcából (olyan erős motorja van, hogy még a szomszéd városból is hallatszik, ha az ember jobban odafigyel), azonnal figyelmes lettem a motor zúgására. Szinte kétség nélkül tudtam, hogy Noah érkezett, a fellegek közt röpködve siettem eléje az ajtóba. Lehet, hogy csak az új helyzet, de Noah-t még a szokásosnál is jóképűbbnek találtam a fekete, térdél kikopott nadrágjában, a nyitott bőrdzsekije alól kikandikáló fekete pulcsijában és a sisaktól összekócolódott sötét hajával.
-Szia - suttogtam zavartan, ő pedig egy eszméletlen mosoly kíséretében megragadta a derekam, magához húzott, és egy hatalmas csókot nyomott a számra. Ahá, szóval így állunk! Még egy kis idő, amíg beleszokom, hogy ne piruljak el, de meg lehet kedvelni.
-Senki sincs itthon? - kukkantott be mögém a házba, én pedig még enyhe kábulatomban megráztam a fejem. - Szuper - vigyorgott rám édesen, és a vállamat átkarolva belépett a személyes kastélyomba, ami inkább egy várbörtönhöz hasonló.
-Bocsi, ha kupi van, Brigite nálunk volt, és kedvetlenül lépett le - magyarázkodtam lányosan, a hajamat csavargatva, bár minden volt a nappaliban és úgy a ház minden részén, csak rendetlenség nem.
-A szöszi barátnőd, ugye? - gondolkodott magában, keresve a névhez illő arcot. - Ő sem tud semmit rólunk?
-Nem - ráztam a fejem. - Egyelőre csak mi vagyunk ennek a részesei.
-De jó - vágta le magát a kanapéra, az arcáról leolvashattam, hogy nem nagyon tetszik neki, hogy még egy hozzám közel álló személy elől is eltitkolok mindent.
-Én csak szeretnék még egy kicsit kimaradni abból, ami jön - kucorodtam le melléje, fejem a vállára hajtva. Ettől egy kicsit megenyhült, de nem nagyon.
-Jó, mindegy. Nézzünk valamit - tanácsolta, én pedig kerestem egy filmet. Néma csendben  néztük végig, próbáltunk örülni az együtt töltött pillanatnak. Nem sikerült.        

9 megjegyzés:

  1. Szia, nagyon tetszik a blogod. Csak így tovább, hozz hamar új részt.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Jaj, de rég volt itt rész. Már hiányzott is az én Noáhm. De most itt van. :D

    VálaszTörlés
  4. Szia. :) Már elolvastam a részt, de csak most értem el idáig. Igazából nagyon tetszett, van benne valami, ami megfogja az embert, és rövid vagy mérföldhosszú a rész, de magával ragad. A régi designt nagyon kedveltem, ez a mostani azonban úgy érzem jobban tükröz téged. A színek kavalkádja, a cukiság, minden olyan, mint az írásaid. A fejléc pedig nagyon aranyos. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hihetetlenül édes vagy. :)

      Törlés
  5. Megint nagyon jó lett! Folytasd gyorsan, Imádoooooom! Noah forever.

    VálaszTörlés