2016. november 8., kedd

14.Fejezet - Nem igaz

Hellóbelló, blogmanók. :D 
Remélem, mindenki jól van. Mielőtt még azt gondolná valaki, hogy eltűntem innen, gyorsan jelentkezek és hozok egy újabb részt. A történet egyre jobban halad egy bizonyos fordulópont felé, amit szerintem mindenki ért. 
Kérlek, látogassátok a többi oldalam is, ha akartok, írjatok véleményt. Persze ide is kérek néhány komit, különben nem lesz következő fejezet (haha, bekeményítettem :D)
Szóval, élvezzétek a részt és dobjatok meg pár hüvelykujjal. 
UI. Kicsit rövid rész lett, de a nagy dobást az izgalmasabb részhez tartogatom, remélem, ki tudjátok várni. :)


*Crista* 


Kétség sem fér hozzá, őrült vagyok. Egy hatalmas bolond. Abból is a súlyosabb fajta. Egész életemben bánhatom, hogy semmit se örököltem anya vadságából. Ha egy cseppet is örököltem volna belőle, most nem lennék itt, ahol vagyok, a szobám padlóján, felhúzott térdekkel, és gondolkodnék azon, mit is ronthattam el előző életemben. 

Noah szokás szerint tizenkettőkor jött át hozzám, aztán, ahogy mindig is, az autóban tanultunk, felhúzott térdekkel. A matekot vettük át, elég lassan méghozzá, elvégre sokkal inkább egymás bámulásával voltunk elfoglalva. Nem tudnám megmondani, mikor, de kezdtem úgy érezni, kialakult köztünk valami nagyon szoros.   Ahogy el-elsimított egy-egy hajtincset az arcomból, éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Egyszer még bele is pirultam, Noah pedig jót szórakozott rajtam. Ha-ha!
Néha meg egyszerűen csak ültünk egymás  mellett, néha összesimuló ujjakkal, s elvoltunk a magunk képzeletvilágában. Brigite erre biztosan azt mondta volna, hogy olyan, akár egy szerelmes Disney film. Éppenséggel nem érdekelt, mert annyira jól voltam és annyira élveztem minden múló pillanatot, hogy szinte nem is tudtam másra figyelni.
Később, mikor végeztünk, a hátunkat nekidöntöttük a falnak és úgy csúsztunk le a padlóra. Noah mesélt, úgy mindenről, a munkájáról, arról, hogy bulit tervez jövő hét végére, végül arról mesélt, mennyire is utálja a bálokat. Erre persze lányosan szörnyülködtem, mire megint kiröhögött. Kezdem azt érezni, jól esik neki, ha kiröhöghet.

-A lányok furák - mondta egy idő után, mikor épp azt vázoltam, mi mindenre jó egy bál. Szép ruhák, csinos haj, tánc és a többi.
-Nem. Csak a semminek is örülnek - védtem azonnal a nemem.
-Hát, ha mindenki olyan szép volna, mint te, mikor nevetsz, talán még én is örülnék, hogy egy zsúfolt teremben kell rohadnom - vont vállat.
Annyira édes volt, hogy nevetnem kellett. A szavait egyértelműen elraktároztam a nehezebb időkre. Emlékezni akartam rá, hogy Noah valamikor szépnek nevezett.
-Tudod, mikor nevetsz, csak még gyönyörűbb leszel. Mint egy tündér - csúszott közelebb, végigsimítva az arcomon. Az ujjai nyomán lágy bizsergés maradt. Közelebb hajolt, nekem meg kimaradt a szívem. Értettem, mit akar tenni, minden porcikám érte kiáltott, mégis elhajoltam és ellöktem. - Baj van? - húzta össze a szemöldökét.
-Nem - ráztam a fejem.
-Akkor? - értetlenkedett.
-Csak az, hogy... Nem kell úgy tenned, mintha kedvelnél. Nem kell megjátszanod, hogy fontos vagyok neked - csúszott ki a számon a legnagyobb félelmem.
-Mi...hogy megjátszani? Beteg vagy, Crista? Miért nem érezhetnék többet irántad? Mert igenis azt teszem.
-Nem. Te csak azt hiszed, hogy többet érzel. De nem. Ez nem igaz. Ahhoz ismerned is kellene, ez pedig nem igaz. Nem ismersz engem egyáltalán.
-Hát, ha így gondolod - állt fel dühösen. - De csak hogy tudd, nem érdekel, ki is vagy, mert én azt az embert kedvelem, aki mellettem vagy. Ezt jegyezd meg.
Azzal felállt és kiviharzott az ajtón.

*Noah* 

Magamban fortyogva járkáltam fel-le a kihalt utcán. Rohadt hideg volt és valami havas esőféle szemerkélt az égből. Még csoda, hogy sehol egy lélek se volt. Ami mondjuk szerencse, mert nem lehetett kellemes vagy mindennapi látvány egy folyamatosan járkáló, magában káromkodó személy. 
Talán túl gobomba voltam Cristával, mint amilyen voltam. Talán nem kellett volna csak úgy kirohannom onnan. Vagy alapból csak úgy letámadni. Elvégre adhattam volna neki időt. Hülye vagy, Noah. 
Tanácstalanul baktattam a gazdag házakkal teli, számomra ismeretlen utcában. Az agyam közben folyamatosan kattogott. Azon gondolkodtam, vajon visszamenjek-e, megmondjam-e neki, hogy nyugodtan adok időt, csak gondolja meg, mert tényleg nagyon közel áll hozzám. Mert számomra ő az egyetlen lány, aki többet jelent ANNÁL.  Végül a szívem megint legyőzte az agyam. 
-A fene egye meg - morogtam és visszaindultam a fagyos úton. Nem kellett volna. 
Már majdnem elértem a házat, mikor hirtelen kitárult az ajtó, rajta pedig az a köcsög Luke lépett ki, mögötte Cristával. Luke egyszerűen magához ölelte a lányt, aztán még egy puszit is adott, mielőtt leült volna csicsás csodaautójába és elhajtott. Lemeredve néztem a csukódó ajtót. Szívemet ismeretlen érzés facsarta össze. 
Hát rendben, ha Cristának egy ilyen alak kell, én nem leszek útban. Csak ne fájna ilyen nagyon! 

4 megjegyzés:

  1. Elsőő. Végre. Nagyon jó rész lett, kár, hogy rövid. Amúgy tényleg szuper, várom már a nagy bummot. <3

    VálaszTörlés
  2. Nagyon nagyon tetszett csak nagyon rovid😞ezt nagyon sajnalom .😩
    DE!nagyon orulok hogy vegre uj resz...imadtam nagyon hamar a kovit❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, rövid lett, ne haragudj, igyekszem hamar jelentkezni egy hosszabbal. :)

      Törlés