2016. november 20., vasárnap

15.Fejezet - Kényszerpartner

Sziasztok, blogmanók. :) 
Párápám.... új rész érkezett. Az előbbi annyira rövid és semilyen lett, és ezt annyira szégyellem, de őszintén szólva ötletem sincs, hogyan tovább. Szünetelni, törölni mégsem akarok, így ritkábban tudok érkezni, kevesebb résszel. Az előbbi még tartalmilag sem volt megfelelő, úgy gondolom, ezért a mostanival próbállak kárpótolni titeket. :) 

*Crista* 

Alighogy Noah kilépett az ajtón, összeroskadtam a padlón. Valami furcsát éreztem, ami leginkább a hiány érzése lehetett, de nem az a hiány, amit a bátyám iránt is érzek, a tudat, hogy többé nem tér vissza. Ez inkább ahhoz hasonlított, mikor kitépik a szíved, és elviszik jó messzire tőled, te pedig úgy érzed, többé élni se tudsz. 
A fejemet a kezembe hajtottam és éreztem, ahogy könnyekkel telik meg a szemem. Nem is értem, mi volt ez az előbbi reakcióm, de fájt, hogy Noah így reagálta le az egészet. Szerettem Noah-t, attól viszont tartottam, hogy ő nem biztos, hogy viszonozza ezt, csak kényszert érez arra, hogy viszonozza a szívességet. Ezt pedig nem éltem volna túl, így inkább ellöktem őt, most pedig szenvedek.

***

Akkor álltam fel, mikor hallom apa autójának hangját. Egészen addig a földön kuporogtam, azon gondolkodva, vajon mi történik, ha Noah úgy döntene, elege van az egészből és többé nem akar velem foglalkozni. Gondolatban gyorsan összeszedtem magam, leporoltam a farmerom és beültem Ryan autójába. Próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon elfoglalt. A garázsajtó felnyílt, csakhogy akit a másik oldalán láttam, az közel sem apa volt, de még az egyik ismerőse sem. Luke állt az ajtóban, önelégült fejjel. Úgy lépett be, mintha a vörös szőnyegen sétálna, miközben én csak bámultam. Hogyan jött be, honnan tudta, hol is a pótkulcs? És egyáltalán miért vette a bátorságot, hogy ide jöjjön? És még sok, ehhez hasonló kérdés futott végig az agyamon.
-Szia, Crista - köszönt oda Luke, figyelmem kívül hagyva, hogy úgy nézek rá, mint egy őrült. - Ronda egy autó. Miért kell neked?
Jó, az egy dolog, hogy csak úgy betör ide, na de még a bátyám féltett kincsét is ócsárolja?! Azt már nem!
-Mi a fenét csinálsz itt? - hallottam a saját dühös hangom.
-Nyugi, kislány, nem kell úgy kiakadni - vonogatta a vállát tök természetesen. - Elmondhattad volna, hogy velem akarsz a bálba menni, nem kell így letámadni, mert nem jöttem rá.
Mi van?!  Ez meghülyült? Most tényleg úgy éreztem magam, mint egy őrült. Mert hát én közel sem akartam Luke-kal menni sehova, pláne nem a bálba Emlékeztem az utolsó esetre és az bőven elég volt. Igazából abban reménykedtem, hogy Noah meghív, de erre kevés volt az esély, pláne most, mégis inkább mentem volna  egyedül, mint az exbarátommal.
-Miről beszélsz? - nyögtem ki, kínosan nevetve. Ez a helyzet annyira abszurd volt, holott sem én, és remélem sem Luke nem volt részeg. De akkor mégis honnan vette ezt a nevetséges ötletet, hogy vele akarok a bálba menni? Mert ahogy emlékszem, Luke azért nem olyan volt, aki csak úgy letámad egy embert és kezdi a hülyeségét.
-Ugyan, Crista. Tudok a titkodról - kacsintott rám. Felfordul a gyomrom. - Nem kell tettetned a bolondot. Nekem nincs ellenemre a dolog. Emlékszek az utolsó bálunkra?
Hogyne emlékeztem volna. Akkoriban imádtam kivágott ruhákat hordani és felkelteni mások figyelmét Ezzel csak azt értem el, hogy jól leittam magam és kis híján megtörtént az a dolog Luke-kal. Szerencsére hamar észhez tértem, de a gond már elkerülhetetlen volt. Ezt követően csak folyamatosan veszekedtünk egymással, rá egy hónapra pedig szakítottunk.  Szerencsémre persze.
-Igen, emlékszem - közöltem, mire felcsillant a szeme. - Hogy is tudnám elfeledni, mekkora egy szemét állat voltál. Az előbbire pedig, figyelj, Luke, fogalmam sincs, mit hallottál, de eszem ágában sincs veled menni bárhova is.
Erre csak nevetett. Hogy képes még most is nevetni? És mégis mi olyan vicces, hogy nevessen rajta?
-Én mást hallottam. De legyen - vont vállat. - Tegyük fel, hogy mégsem akarsz velem jönni. Más hívott talán? - Az arckifejezésemet látva ismét undorító módon hahotázni kezdett. Hogy voltam képes régen szeretni őt? - Mit hittél, Crista? Hogy az a Hutchins magával visz majd? Épphogy megkapja, amit akar és lelép, te is tudhatnád. Egyedül pedig semmiképp se mehetsz, a szüleid nem engednék meg azt a szégyent. Így csak én maradtam, királylány. Együtt megyünk a bálba. Szokj hozzá - lépett ki az ajtón. - Ja - fordult hirtelen hátra. - És lágy csinos.
A szerszámos láda jóvoltomból nagyot csattant a lecsukódó garázsajtón.

***

Egész idő alatt azon agyaltam, vajon ki is találhatta ki ezt az orbitális baromságot Luke-kal, mégis ki beszélhetett neki ezekről a dolgokról. Végül azon találtam magam, hogy az egyetlen ember, aki még jóban is van Luke szüleivel, s annyira örült, mikor összejöttem a sráccal, az Isabelle, a kis boszorkány. Persze képes lettem volna robbanni, mikor az az átkozott nőszemély besétált az ajtón. Nem szóltam azonnal, megvártam, hogy apa elvonuljon, és akkor mentem Isabelle után fel a szobájukba. Annak ellenére, hogy elvileg csak egy megbeszélésen voltak, Isabelle úgy kicsípte magát, mintha egy ötcsillagos étterem megnyitójára készült volna. Kérdő arccal fordult hozzám, én meg legszívesebben kikapartam volna azokat a gonoszan csillogó szemeit. Azonnal letámadtam. 
-Te mondtad Luke-nak, hogy vele akarok menni a buliba? - vontam azonnal felelősségre. 
A gonosz hárpia még félredöntött fejjel méregetett, mint valami selejtes árut. 
-Örülnöd kellene, hogy az a fiú még foglalkozik veled - mondta megrovóan. 
-Hadd döntsek én a saját dolgaimról - csattantam fel. 
Pont ekkor nyitott be apa is, vörösödő fejjel, és természetesen, mert miért is ne, rám volt dühös. 
-Kisasszony, már megint milyen bajod van Isabelle-lel?! - kiáltott rám. 
-Semmi, édesem, csak szerveztem neki egy randit, ő pedig nem akarta - húzta végig a boszorka a ronda, vérvörös körmeit apa karján. 
-Milyen randi? - nézett felé apa. 
-Azzal a kedves fiúval, tudod, Danielsék fia.
-Ez remek ötlet - értett egyet apa. Most már ő is ellenem van?
Inkább csak kiviharoztam a szobából, bevágva magam után az ajtót. Elegem van ebből az egész életből!

*Noah*

Kedvtelenül feküdtem a kanapén, komótosan bámulva a plafont. Annyira meguntam ezt az egész helyzetet, az pedig iszonyatosan idegesített, hogy bármit is teszek, Crista úgyis azt a seggfejt választotta helyettem. Beth pedig csak rátett még egy kanállal, mikor kárörvendően érkezett haza, egyenesen a szemembe mondva: 
-Képzeld csak, a drága pénzes kisasszonyod mással megy a bálba. Luke-kal. 
Itt lett végképp elegem, felborítottam az asztalt, feldöntöttem két széket, aztán valahogy lenyugodtam. Ha Crista csak játszott, hát legyen. 
Keresgélni kezdtem a telefonomban, végül megakadt az ujjam egy volt majdhogynem barátnőm nevén. Megnyomtam a hívógombot.
Szükségem van rá, hogy kikapcsoljam az agyam, ő pedig biztosan segít majd. Crista meg elmehet a fenébe. 

2016. november 8., kedd

14.Fejezet - Nem igaz

Hellóbelló, blogmanók. :D 
Remélem, mindenki jól van. Mielőtt még azt gondolná valaki, hogy eltűntem innen, gyorsan jelentkezek és hozok egy újabb részt. A történet egyre jobban halad egy bizonyos fordulópont felé, amit szerintem mindenki ért. 
Kérlek, látogassátok a többi oldalam is, ha akartok, írjatok véleményt. Persze ide is kérek néhány komit, különben nem lesz következő fejezet (haha, bekeményítettem :D)
Szóval, élvezzétek a részt és dobjatok meg pár hüvelykujjal. 
UI. Kicsit rövid rész lett, de a nagy dobást az izgalmasabb részhez tartogatom, remélem, ki tudjátok várni. :)


*Crista* 


Kétség sem fér hozzá, őrült vagyok. Egy hatalmas bolond. Abból is a súlyosabb fajta. Egész életemben bánhatom, hogy semmit se örököltem anya vadságából. Ha egy cseppet is örököltem volna belőle, most nem lennék itt, ahol vagyok, a szobám padlóján, felhúzott térdekkel, és gondolkodnék azon, mit is ronthattam el előző életemben. 

Noah szokás szerint tizenkettőkor jött át hozzám, aztán, ahogy mindig is, az autóban tanultunk, felhúzott térdekkel. A matekot vettük át, elég lassan méghozzá, elvégre sokkal inkább egymás bámulásával voltunk elfoglalva. Nem tudnám megmondani, mikor, de kezdtem úgy érezni, kialakult köztünk valami nagyon szoros.   Ahogy el-elsimított egy-egy hajtincset az arcomból, éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Egyszer még bele is pirultam, Noah pedig jót szórakozott rajtam. Ha-ha!
Néha meg egyszerűen csak ültünk egymás  mellett, néha összesimuló ujjakkal, s elvoltunk a magunk képzeletvilágában. Brigite erre biztosan azt mondta volna, hogy olyan, akár egy szerelmes Disney film. Éppenséggel nem érdekelt, mert annyira jól voltam és annyira élveztem minden múló pillanatot, hogy szinte nem is tudtam másra figyelni.
Később, mikor végeztünk, a hátunkat nekidöntöttük a falnak és úgy csúsztunk le a padlóra. Noah mesélt, úgy mindenről, a munkájáról, arról, hogy bulit tervez jövő hét végére, végül arról mesélt, mennyire is utálja a bálokat. Erre persze lányosan szörnyülködtem, mire megint kiröhögött. Kezdem azt érezni, jól esik neki, ha kiröhöghet.

-A lányok furák - mondta egy idő után, mikor épp azt vázoltam, mi mindenre jó egy bál. Szép ruhák, csinos haj, tánc és a többi.
-Nem. Csak a semminek is örülnek - védtem azonnal a nemem.
-Hát, ha mindenki olyan szép volna, mint te, mikor nevetsz, talán még én is örülnék, hogy egy zsúfolt teremben kell rohadnom - vont vállat.
Annyira édes volt, hogy nevetnem kellett. A szavait egyértelműen elraktároztam a nehezebb időkre. Emlékezni akartam rá, hogy Noah valamikor szépnek nevezett.
-Tudod, mikor nevetsz, csak még gyönyörűbb leszel. Mint egy tündér - csúszott közelebb, végigsimítva az arcomon. Az ujjai nyomán lágy bizsergés maradt. Közelebb hajolt, nekem meg kimaradt a szívem. Értettem, mit akar tenni, minden porcikám érte kiáltott, mégis elhajoltam és ellöktem. - Baj van? - húzta össze a szemöldökét.
-Nem - ráztam a fejem.
-Akkor? - értetlenkedett.
-Csak az, hogy... Nem kell úgy tenned, mintha kedvelnél. Nem kell megjátszanod, hogy fontos vagyok neked - csúszott ki a számon a legnagyobb félelmem.
-Mi...hogy megjátszani? Beteg vagy, Crista? Miért nem érezhetnék többet irántad? Mert igenis azt teszem.
-Nem. Te csak azt hiszed, hogy többet érzel. De nem. Ez nem igaz. Ahhoz ismerned is kellene, ez pedig nem igaz. Nem ismersz engem egyáltalán.
-Hát, ha így gondolod - állt fel dühösen. - De csak hogy tudd, nem érdekel, ki is vagy, mert én azt az embert kedvelem, aki mellettem vagy. Ezt jegyezd meg.
Azzal felállt és kiviharzott az ajtón.

*Noah* 

Magamban fortyogva járkáltam fel-le a kihalt utcán. Rohadt hideg volt és valami havas esőféle szemerkélt az égből. Még csoda, hogy sehol egy lélek se volt. Ami mondjuk szerencse, mert nem lehetett kellemes vagy mindennapi látvány egy folyamatosan járkáló, magában káromkodó személy. 
Talán túl gobomba voltam Cristával, mint amilyen voltam. Talán nem kellett volna csak úgy kirohannom onnan. Vagy alapból csak úgy letámadni. Elvégre adhattam volna neki időt. Hülye vagy, Noah. 
Tanácstalanul baktattam a gazdag házakkal teli, számomra ismeretlen utcában. Az agyam közben folyamatosan kattogott. Azon gondolkodtam, vajon visszamenjek-e, megmondjam-e neki, hogy nyugodtan adok időt, csak gondolja meg, mert tényleg nagyon közel áll hozzám. Mert számomra ő az egyetlen lány, aki többet jelent ANNÁL.  Végül a szívem megint legyőzte az agyam. 
-A fene egye meg - morogtam és visszaindultam a fagyos úton. Nem kellett volna. 
Már majdnem elértem a házat, mikor hirtelen kitárult az ajtó, rajta pedig az a köcsög Luke lépett ki, mögötte Cristával. Luke egyszerűen magához ölelte a lányt, aztán még egy puszit is adott, mielőtt leült volna csicsás csodaautójába és elhajtott. Lemeredve néztem a csukódó ajtót. Szívemet ismeretlen érzés facsarta össze. 
Hát rendben, ha Cristának egy ilyen alak kell, én nem leszek útban. Csak ne fájna ilyen nagyon!