2016. október 20., csütörtök

13.Fejezet - Fény derül a titokra

Hellóbelló, blogmanócskák. :) 
Ki mennyire örül az új résznek? Én személy szerint nagyon örülök, hogy végre volt időm is írni, mert komolyan, a napjaim másból sem állnak, csak felmérőírás, felmérőosztás, tanulás, felelés, a közelgő általános szülőértekezletről pedig ne is beszéljünk, ahol nekünk is részt kell vennünk. 
Gondolom, nem egy szülőnek fog meglepetést okozni a minden tantárgyból írt felmérő. 
Na, lényeg ami lényeg, én itt vagyok és a fejezet is. :) Egy kicsit rövid, de igyekszem.
Komizni, pipálni. :) 
xoxo, Writer Girl



*Crista* 

Mint meséltem, jót tenni, hála nélkül felemelő dolog. 
Miután láttam azt a boldog kifejezést Noah arcán, rájöttem, hogy mindig ezt akarom csinálni. Boldoggá tenni őt is, s boldoggá tenni mindenkit, akin csak lehetséges. Ettől úgy érzem magam, mint valaki jó, nem pedig úgy, mint apa egy halomgyártmánya. Jót tenni egyet jelent egy lelki békével. Én pedig szeretem a lelki békét, szeretem betartani a szavam. Ott és akkor, mikor megláttam azt a meghatott arcot, a könnyes szemekkel, eldöntöttem magamba, hogy kerül amibe kerül, de állni fogom a szavam. A kérdés csak az volt, miként.
Éjszakákat töltöttem azon agyalva, hogyan is verjek át egy igen okos pszichológust. És így is minden csak a szerencsémen állt.

Az utóbbi időben Luke egészen rám akaszkodott, s mikor nem az ő kezét kellett levakarnom néhány igen kényes testrészemről, olyankor Brigite beszámolóit kellett hallgatnom, amit szívesen is tettem, de minden egyes mondatából kihallatszott, hogy a kezdeti fellángolás elmúlt, már csak maximum barátság van köztük. Legalábbis Brigite részéről csak ennyi. Ilyenkor jön a kérdés, hogy akkor mégis miért vannak együtt, mármint ha járnak. Azon kívül, hogy ezzel rendszerint kivívják motoros csirke Beth dühét. Az a csaj olyankor nagyon ijesztő.
A lényeg mégis az, hogy ezen két személynek hála nem tudtam találkozni Noah-val. Órákon láttam ugyan, de nem volt elég. A kielégíthetetlen szívem vágyott utána, vágyott a mosolyára, az apró érintésére. A szerelmes szívem egyszerűen megőrült. Egy tény, hogy a szerelmes emberek igenis megőrülnek a másikért. Néha a szó szoros értelmében.
A mai nap egyáltalán nem figyeltem az órák alatt. Hol azzal voltam elfoglalva, hogy mit is tegyek, hol azon agyaltam, hogy vajon Noah hol lehet, kivel lehet és mégis mit csinál. Értelmes kérdés, valószínűleg órán volt, viszont miután annyi lány figyelmét felkeltette vagy ilyen, vagy olyan módon, nehéz volt saccolni, hogy kinek a társaságában élvezi a napot.
Végül, miután átbucskáztam az órákon, arra a döntésre jutottam, hogy ha már tenni akarok valamit, muszáj lesz először is egy jó ürüggyel bemennem Mrs. P-hez. Csakhogy a heti két látogatásom lejárt, mindenféle ok nélkül pedig nem állíthattam be.
Idegesen toporogtam az ajtó előtt, azon, bemenjek-e, filozofálva, vajon beveszi a mesém, vagy sem. Végül ismét győzött a szív az agy felett, s két koppantás után kitártam az ajtót. Mrs. Peterson kérdőn pillantott fel.
-Crista - mosolygott rám kedvesen, kezével az üres, idétlenül rózsaszín szék fele intve. Miután úgy ahogy lenyugodtam, az a kérdés cikázott át a fejemen, hogy vajon ennek a nőnek hogy nem lesz epilepsziás rohama ennyi szín láttán.
-Jó napot - rágcsáltam a szám, miközben kényelmes ülőpozíciót kerestem.
-Megleptél az érkezéseddel. Valami gond van az időpontokkal? - pillantott fel egy hatalmas iratcsomóból.
-Nem, nem az a gond - ráztam a fejem. Hatalmasat sóhajtottam. - Nekem..nekem beszélnem kell valakivel erről a ...dologról.
Kamuztam. Jó, nem teljesen, időnként voltak rémálmaim, de összességében mindaz kamu volt ami kiömlött a számból. Hazudtam őt anyáról, apáról, Isabelle-ről. De elmondtam mindent, ami igaz volt a bátyámmal kapcsolatban. Csodálkozom, hogy a pszichológus elhitte mindezt. Mégis, egész végig bólogatott, aggódó szemekkel bámult, időközönként tanácsokkal látott el. Azt mondta, teljesen megérti a mostohaanyám iránti ellen szervem, lévén, nem nagyon idősebb nálam. Szótlanul hallgatta, miként zengek ódákat Ryanről, miként bizonytalanodom el anyánál, s mennyire dühös leszek, ha apa vagy akár a születendő testvérem kerül szóba. Végtelenül kedves volt velem. Én meg nagyra értékeltem a megértést, még akkor is, ha nem minden volt valós a történetemből.
Amikor a végéhez értem, fáradtan és megértően bámult vissza, végül kinyitotta a száját.
-Figyelj, Crista, szerintem azt kellene tenned, hogy....
Nem mondhatta végig, hirtelen a telefonja fülsüketítő hangja szakította félbe az eszmecserét. A homloka ráncba futott, ahogy ránézett a készülékre, végül feltartotta egy ujját és kisétált.
Ekkor kellett akcióba lépnem.
Sebesen nézelődni kezdtem, míg a tekintetem megakadt az íróasztala elrejtett kis fiókján. Szerencsémre még csak be sem volt zárva. Mint akinek az élete múlik ezen, úgy keresgéltem. Bár kevés dosszié volt ott, azok hihetetlenül vastagak és nehezek voltak, alig tudtam egyet-egyet megmozdítani. Úgy akadt meg a szemem azon a bizonyos néven, akár egy aranydarabon. Sebesen, éhesen futottam át a sorokat, lapozgatva. Az első oldalon semmi sem volt. A másodikon sem. Semmi, semmi és semmi. Végül a kilencedik oldalon megálltam, s amennyire gyorsan tudtam, úgy memorizáltam.
Az ajtó hirtelen csapódott ki, én meg félelmemben az aktát a földre ejtettem, ahol aztán sebtében az asztal alá löktem, s összegömbölyödtem védekező pozitúrába, várva a letolást.
-Crista? - jelent meg mellettem egy pár csinos lábbeli. Esdeklően bámultam fel rá. Meglepetésemre azonban szomorkás mosoly díszelgett az arcán. - Ne haragudj, nem lett volna szabad csak úgy magadra hagynom ezek után. Jól vagy?
Annyira zavart voltam, hogy meg se tudtam szólalni, csak bólintottam. Mégis miről beszél? 
-Nyugodtan hazamehetsz lepihenni, rád fér. Ha bármi gondod van, itt megtalálsz  - simított végig a hajamon, akár egy anya. Feltápászkodtam, aztán ahogy csak lehetett, eltűntem onnan.

Még akkor se igazán értettem semmit, mikor az autóm mellett szerencsétlenkedtem, s megpillantottam az ismerős arcot, akitől a szívem megdobbant. Az ellenkező irányba tartott, mellette egy festett szőke lány. Féltékenység, harag és bánat áramlott végig a testemen.
-Noah - kiáltottam, illetve kicsúszott a számon. Ő kérdőn fordult hátra, aztán mikor megakadt rajtam a szeme, hirtelen felderült az arca. Mondott valamit a lánynak, mire az sértődötten elvonult, gyilkos pillantásokat lövellve felém. Odaszaladtam Noah-hoz, ő meg kérdőn nézett rám.
-Callahan - lihegtem. Mikor értetlenül bámult, pontosítottam. - Isaac és Adele Callahan. Ők fogadták örökbe a testvére. Egyébre sajnos nem volt időm.
Noah szemében különös fény villant.
-Istenem, most meg tudnálak csókolni - suttogta döbbentem és végtelenül hálásan. - Tényleg igazam volt. Te egy angyal vagy.
Elpirulva sütöttem le a szemem. Noah lassan felemelve a fejem, apró csókot nyomott a homlokomra. -Szombaton találkozunk.
Édes bizsergést éreztem a bőrömön, ahogy a távolodó alakját figyeltem, s biztosan tudtam. Fülig
beleszerettem.

   







  

2016. október 2., vasárnap

12.Fejezet - Egy igazi angyal

Hellóka, blogmanócskák. :) 
Jár nekem a taps, mert itt is vagyok, egy újabb résszel. 
Bocsánat, hogy csak ilyen ritkán írok, de bezavar a tanulás, plusz ez az újraírás is, amit ugye a másik blogomon végzek ,de ennek ellenére sem fogom abbahagyni.
Szóval, a lényeg és ami fontos, hogy akkor is itt vagyok, és írjuk is a részt. :) 



*Crista* 


Apa mindig azt sulykolta belém, hogy az emberek többsége hálátlan és képtelen értékelni mindazt, amit értük teszünk. Pedig téved. Az emberek igenis értékelnek minden apró gesztust, tettet, s képesek a szívük legmélyéből hálásak lenni érte. Apa nem ismeri ezeket az embereket, de én igen, és tudom, hogy bármit is teszek, ők lekötelezettek lesznek. Ezért pedig segíteni akarok minden emberen, akin csak lehet.
Életemben először örültem annak, hogy apa milyen nagy ember is, s hogy a sikerért és hírnévért mi mindenre képes. Általában utáltam, mikor nekem is meg kell jelennem az ilyen-olyan rendezvényein, de most kivételesen megörültem a hírnek. Ugyanis apa legújabb hóbortja, hogy polgármester akar lenni, s ezért szegény és visszamaradott gyerekeken segít. Egyedüli alkalom, hogy ez örömet okozott nekem.
Szinte kiguvadt a szemem, mikor megláttam egy nevet a lapon, ami egy ünnepséggel összefűzött díjátadó volt, egy fogalmazásverseny nyerteseinek. A név az elején nem mondott semmit, de mikor jobban megvizsgáltam, elakadt a szavam. Jackson Hutchins. Egy Hutchins. Egészen biztosan Noah egyik rokona lehetett, ami egy jó nyom volt, ha meg akartuk találni a testvérét. Azonnal elterveztem az egészet, hogy mit is fogok tenni.

A rendezvény direkt úgy volt szervezve, hogy iskola után is időben odaérhessek. Értettem apa célzását, jössz, ha akarsz, ha nem. De ez egy pluszpont is volt, így simán el tudtam vinni magammal Noah-t is. Mert ez volt a cél. Magammal rángatni Noah-t és aztán kideríteni, amennyit megtudhatunk.
Egész nap izgatott voltam, nem is figyelmem a legjobb barátnőm beszámolójára, aki arról beszélt, Beth mennyire durva vele mostanság. Én biztosan nem haragítottam volna magamra a motoros csajt, de Brigite bátran állt az egyre durvuló dolgok elé. Kezdtem azt érezni, hogy Beth és Cabe között volt valami, amibe a barátnőm csúnyán berondított. Elvégre senki sem akar egy gyertyatartót magának. Alig vártam, hogy csengessenek. S mikor megtörtént, akár egy eszelős, úgy kezdtem keresni a sorstársamat. Végül az angol teremben találtam rá, szomorkásan maga elé meredt, kizárva mindent és mindenkit. Az se érdekelte nagyon, hogy rajta kívül bár senki sincsen az osztályba.
-Noah - szólítottam meg, mikor melléje léptem. Nem figyelt rám, a szeme enyhén le volt csukva, füléből fülhallgató lógott. Elég szentimentális képet vágott, mint aki az emlékeibe van veszve.
-Noah! - szóltam ezúttal kicsit hangosabban. Még mindig semmi.
Eléje álltam. Akkor sem figyelt rám. Annyira szomorúnak és elveszettnek tűnt, az arcáról biztosan le tudtam olvasni a végtelen magányt. Nem tudtam mi miatt akadt így ki, de rettenetesen megsajnáltam.
-Noah? - hajoltam egy kicsit felé. Mikor ismét nem reagált, lágyan megsimítottam az arcát. Ahogy a bőr a bőrhöz ért, elektromos szikrák pattogtak végig a karomon.
Azonnal kipattant a szeme, arcán szégyen és ijedtség futott végig. Zavartan bámult rám.
-Crista - ejtette ki rekedtesen a nevem. A hideg végigfutott a hátamon, de  nem ijedtség vagy ilyesmi miatt. Imádtam, ahogy kiejti a nevem. Gyönyörűnek éreztem magam tőle, ő pedig úgy ejtette ki minden egyes betűjét, mintha valami féltett kincs lennék. - Mit csinálsz te itt?
-Téged kerestelek - válaszoltam. - Baj van?
-Á, nem - rázta a fejét. Ismét olyan komorság támadt az arcára. - Csak ma van az öcsém születésnapja. Az jutott az eszembe. Mennyire szerette ezeket a napokat.
Szomorkás mosoly játszott az ajkán.
-Az öcséd biztosan tudja, hogy gondolsz rá.
-Azt hiszed? - nézett rám. - Remélem, hogy tudja, nekem ő még mindig fontos.
Reményvesztett. Ez volt az a szó, amivel most jellemezni tudtam volna őt. Reményvesztett és elveszett.
-Hé, van egy meglepetésem neked - mondtam, csakhogy visszaadjam valamivel a kedvét.
-Tényleg? - nézett kíváncsian. - Mi lenne az?
-Nem mondom el - incselkedtem.- De gyere velem és megtudod.
-Crista, utálom a meglepetéseket - ellenkezett.
-Ezt szeretni fogod - bizonygattam, aztán felkaptam a kabátját, odadobtam neki, s meg se várva, hogy elkészüljön, húzni kezdtem magam után. Nem ellenkezett, bár a morgásából ítélve nem is volt oda az ötletért. Ennek ellenére sem engedtem el a kezét, míg az autómhoz nem értünk. Noah megrökönyödve bámulta a lila kisautót, aztán nevetésbe tört ki.
-Nem vagy vicces - ütöttem meg a karját sértetten.
-Bocs, de nem tudom megállni. Ez tényleg az, amit látok? - kacagott hangosan.
-Isabelle műve - magyaráztam. - Miért, vezetni akarod?
-Egy lila autót? Szerintem maradandó károsodást okozna nekem - tiltakozott.
Megvontam a vállam, aztán beültem a kocsimba és jeleztem, hogy tegye ugyanezt. Vonakodva ült be. -Van kocsid, van valamid? - néztem felé, ahogy beindítottam az autóm.
-Nincs. Cabe elvitte.
Bólintottam, sebességbe tettem és elindultam. Negyed órába telt, mire megérkeztem a művelődési központhoz. A régies épület igencsak bő történelemmel dicsekedett, azóta se újították fel, hogy először felépítették. De ezért volt ez a hely olyan híres. Egy darabka a múltból, ahova még nem ért el a vezető tanács pocsékul dekoratív stílusa.
Noah kérdően bámulta a helyet, de nem volt elragadtatva.  A  méregdrága autókat látva leplezetlenül fintorgott. Nekem se volt annál nagyobb kedvem, de nem volt kedvem hallgatni, hogy ,,a név megköveteli". Pedig apa biztosan azzal állt volna elő.
-Én ide nem megyek be - fintorgott.
-Pedig muszáj lesz - vágtam rá.
-Hát, ha ezért hoztál ide, hogy egy csapat pénzes seggfej nézzen aztán lenézően és undorodva, kösz, de kihagyom - ugrott ki a kocsiból, aztán füstölögve elindult visszafele.
-Hé, várj már! - rohantam utána. - Ne csináld!
-Mit ne, Crista? - fordult meg indulatosan. - Lehet, hogy a te tökéletes életedben nem ismerted meg az érzést, de nekem mindig ez jut. Az emberek folyton lenéznek, csak mert olyan életem van, amilyen.
Fájtak a szavai. Megint úgy nézett rám, mint a többiek, mintha csak pénzből és sminkből állnék. Pedig ha tudná, mennyit is kell szenvednek nap mint nap!
-Az anyám meg akart ölni - csúszott ki a számon, mielőtt megállíthattam volna. Kikerekedett szemekkel bámult. - De persze mit is érdekel, hisz az én életem tökéletes. Én segíteni akartam, de ha nem akarod, akkor menj és vissza se gyere.
Most én fordítottam hátat és viharoztam el. Az  ajtónál álltam, mikor Noah utolért.
-Crista, kérlek - ragadta meg a kezem. - Ne haragudj.
Szemrehányó pillantásomra lesütötte a szemét.
-Tudom, hogy te más vagy - motyogta. - Nem egyszer bebizonyítottad.
Mikor ismét nem válaszoltam, némán követni kezdett a keskeny előtérben.
-Egyébként, amit mondtál.... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
-Nincs kedvem beszélni róla.
Bólintott és követett tovább némán. Már majdnem a teremben voltunk, mikor egy nem kívánatos személy szakított félbe.
-Crista, kedves! - szólított George Daniels, Luke apja. George apám nagy talpnyalója volt, szintén hatalmas álmokkal. És mindemellett a fia nagyított és öregebb mása, aki már akkor az esküvőnket tervezgette, szintén idegesítő feleségével együtt, mikor Luke és én épp csak randizgatni kezdtünk. Undorító személynek tartottam, egy alattomos kígyónak, aki a pozícióért mindenre képes.
A szememet forgatva, nagyokat fújtatva álltam meg. George mellém lépett és úgy mosolygott, mint aki azt üzeni: ,,Úgyis tudom, hogy a fiamat választod." Nem hiába viszolyogtam ettől a férfitől.
-Kedveske, hogy örülök, hogy látlak - mért végig perverz módon. - Az édesapádhoz jöttél.
-Nem - adtam meg a választ, némi éllel.
-Ó. - Ekkor vette észre a hátamban várakozó Noah-t. - Csak nem ezzel a fiatalemberrel van itt?
-De, ha annyira tudni akarja - csattantam fel ezúttal.
-Az édesapja nem fog örülni, hogy ilyen alja néppel keveredik - kezdte a kioktatásom. Na menjen a...
- Hadd döntsem el én, hogy az apám minek örül! - vágtam rá, s aztán besiettem a többi ember közé. Noah jött velem. Utólag hallottam, ahogy valami szemtelen kölykökről beszél, de nem érdekelt. Inkább Noah felé fordultam, aki zavartan pillantgatott körbe.
-Mit csinálunk mi itt? - fordult felém.
-Várd ki a végét - mosolyogtam rá.
A bemondó a mikrofonhoz lépett, majd belekezdett a szokásos, dögunalmas beszédbe. Aztán jött a lényeg, de a végkimenetelre még én sem számítottam.
-Most pedig, hölgyeim és uraim, a  Henry Jansen által szponzorált fogalmazásverseny győztese, Jackson Hutchins.
Mellettem Noah teljesen ledermedt, s elfehéredett arccal suttogta maga elé:
-Jax.


*Noah* 


Nem akartam hinni a fülemnek. Most tényleg azt mondták, amit hallottam? Tényleg a testvérem nevét ejtették ki? 
A színpadra egy alacsony, barna hajú fiú lépett, a gyomrom pedig összeugrott a látványától. A fiú nagyon emlékeztetett a fiatal önmagamra. 
-Ömm..jó napot - motyogta bele a mikrofonba. Zavartnak tűnt. - Köszönöm a zsűrinek, hogy én nyerhettem meg ezt a versenyt. Hálás vagyok. 
-Mond csak, miről írtad a nyertes fogalmazást? - kérdezte a bemondó megjátszott kedvességgel. 
-Arról az emberről, akit egy igazi hősnek tekintek. A bátyámról - válaszolta. A szívem a duplájára nőtt. Jax lassan végigtekintett a termen, majd megakadt rajtam a szeme. Hatalmas mosoly terült szét az arcán.  - Ott van! Ő az! Ő a bátyám. Leugrott színpadról és felém kezdett rohanni. Az ölelésembe vetette magát. 
-Szia - suttogtam elérzékenyülten. A könny csípte a szemem. Akkor sem fogok sírni. Egy férfi nem sír. 
-Szia, Noah - ölelt át. - Mit csinálsz itt? 
-Hozzád jötte - simítottam meg az arcát. 
-Ritkán jössz hozzám - biggyesztette le az ajkát. Pontosan úgy, ahogy anya mindig is csinálta. 
-Ígérem, ezentúl gyakrabban foglak meglátogatni - esküdtem neki. - Csak áruld el, hol laksz. 
Kinyitotta a száját, de aztán be is csukta. Hátulról hallottam egy női hangot, amint a testvérem hívja, de mire odafordultam, már csak egy kabátba bújtatott hátat és barna hajat láttam. Nyilván elfordult tőlem. Kábultan bámultam a siető kisfiú után, s a szüleim halála után eddig talán először, őszintén képes voltam mosolyogni. 
-Minden oké? - nézett le ám Crista. Boldogan öleltem magamhoz és nyomtam egy puszit a homlokára. 
-Egy angyal, vagy, Crista - öleltem meg. - A mennyek ajándéka vagy nekem.


*Crista* 


Apa hatalmas hisztit csapott otthon, amiért Noah-val érkeztem a szerveszményére. És micsoda meglepő, Isabelle neki adott igazat. De nem érdekelt. Mert Noah angyalnak nevezett. Örömet okoztam neki. És ezzel önmagamnak is örömet okoztam.