2016. július 29., péntek

5.Fejezet - Megéri?

Sziasztok, kedves olvasók. :) 
Arra gondoltam, megleplek titeket egy újabb résszel. Egyetlen kikötés, hogy mivel az előző rész teljesen a fiú főszereplő körül forgott, most egy kicsit mellőznötök kell Noah-t. A megfigyeléseim alapján ő lett a közkedvelt szereplő ,de van ez így, hiányolni is tudni kell.. Előre is bocsánat Zsófinak. :D 
Élvezzétek a részt és dobjatok egy +1-t. :))


*Crista* 

Vannak olyan szülők, akiket csak a gyerek boldogsága érdekel, és vannak olyanok, akiket a látszat. Az enyémek az utóbbi csoportba tartoznak, legnagyobb bánatomra. Apa ár jóval a válás előtt is mindent feldobott a tökéletes látszat kedvéért, de miután elvette azt a boszorkány Isabelle-t, csak az érdekli, mit gondolnak róla az emberek. Már gyerekként megtanultam, a tökéletességnek ára van. Nagy ár, ami sokszor a boldogságod útjába áll. Csakhogy a Noah-val töltött délután óta, mikor végre szabadon önmagam lehettem, egyre inkább elgondolkodtam azon, vajon megéri-e mindent feladni érte. És a válasz sajnos mindig ugyanaz. Nem. Az agyam arra vágyik, fejezzem be a lázadást és törődjek bele a sorsomba. A szívem viszont azt mondja, tegyek a szabályokra és élvezzem az életet. Tizenhét év hosszú idő. Épp eleget éltem bezárva, itt az ideje, hogy megszabaduljak a gátlásaimtól. 
Amióta megnyíltam Noah fele, egyszerűen képtelen voltam kiverni őt a fejemből. Mindenhol éreztem a kellemes szappanillatot, akárhányszor lehunytam a szemem, láttam azokat a fekete szemeket. Vagy megőrültem, vagy kezdem megkedvelni a nőfaló Noah Hutchins-t. És attól tartok, ismét az utóbbi a helyes válasz. 
-És komolyan elvitt téged kajálni?- kiáltott fel hitetlenkedve az oldalamon. 
Mindketten a ronda Neonomban ültünk és az iskola fele hajtottunk. Brigite-nél autómegvonás volt, mivel a legjobb barátnőm egy lázadó, pasifaló szőkeség volt, amit azért elég jól eltitkolt az anyja előtt, amíg az egyik tánccsoportos lány fel nem hívta őt telefonon és ki nem fakadt, amiért Brigite kavart a pasijával. Pech, hogy pont az anyja vette fel a telefont és kiverte a hisztit Brigite-nek, aztán szobafogságra ítélte és eltulajdonította Brigite menő sportautóját.
-Aha.- bólintottam, miközben feltekertem a hangerőt a kedvenc számomnál. Megesküdtem volna, hogy még a szomszéd államban is hallják Duke Dumont Ocean Drive-ját, de a százhatvan decibel hozzátartozott a mindennapi életemhez. Ez volt az egyik rossz tulajdonságom, amit nem korrigáltam senki kedvéért.
-Ez annyira nem Noah-ra vall.- hitetlenkedett még mindig a legjobb barátnőm, túlkiabálva a zenét.- Ő általában csak megszerzi amit akar, aztán annyi. Nem szokása megismerni az embereket.
Megvontam a vállam. Éppenséggel nem érdekelt, hogy mit akart elérni Noah, amíg bele nem mászott a magánszférámba.
-De most komolyan, Crista, ha összejönnél Noah-val, benne lennél a hírekben, annyira egyszeri alkalom lenne.
-Legalább apa büszke lenne.- nevettem fel keserűen. Ahhoz, hogy apám elégedett legyen velem, minimum egy Oscar-díjat kéne nyerjek, amit a holdon adna át nekem Leonardo DiCaprio. Vagyis, az esélyem egyenlő a lehetetlennel.
-Még mindig olyan?- kérdezte Brigite sajnálkozva. Most inkább nem részletezem, milyen az ,,olyan", mert egy hónap sem lesz elég.
-Amióta Isabelle-nél megjelentek a terhesség tünetei, még inkább.- válaszoltam.- Bár kit érdekel, csak az a pokolfajzat nő hagyjon engem békén.
-Nem irigyellek.- simította végig a karom.
-Én se magam.
A sulinál nehéz parkolóhelyet találni, és mivel én meg határozottan nem tartozom egyik klikkhez sem, általában tíz percembe is beletelhet, hogy lerakhassam a kocsim. Ez ma sem volt másképp, a hab a tortán pedig az, hogy mikor végre találtam egy helyet, a kedves Grace beállt elém azzal a ronda sárga autójával.
-Idióta lotyó.- morogtam az orrom alatt. Már így is becsengettek, matekkal kezdtem és arról nem lenne érdemes elkésni, ha nem akarsz három óra elzárást. A tanár flúgos.
-Ezt most direkt csinálta.- mérgelődött mellettem Brigite is.- komolyan, ha nem lenne a sulinál tilos a verekedés, eddig rég megtéptem volna.
-Hagyd csak.- nyugtattam, de közben én is forrongtam magamban. Grace egy ideje direkt csinálta ezt. -Nem hagyom, ha elkések, nem őt zárják el.- csattant fel és beintett Grace-nek. Meglepődtem, ez nem Brigite oldala volt.
A végére már feladtam a reményt, mikor egy motor állt meg mellettem. A két utas, egy pasi és egy csaj bőrdzsekit és fekete farmert viselt. A hátul ülő csajnak kikandikált a sisak alól a festett vörös haja. A pasi lekapta a sisakot és megigazította a borzos fekete haját. Mellettem Brigite megmerevedett.
-Parkolási gondok.- nevetett fel gonoszul Noah.
-Ne röhögj, inkább segíts már rajtam, mielőtt lekésem az órát.- csattantam fel. Noah csak még jobban nevetett. Ennyire nagyon vicces lenne a bajom?- Mindegy, felejtsd el, már el is felejtettem, hogy egy bunkó vagy.-
-Várj már. Ma motorral jöttem, szóval van egy szabad helyem. Parkolj oda.- ajánlotta fel.
Követtem őt, aztán valahogy megállítottam a kocsit. Motyogtam egy köszönetet Noah-nak, és rohantam is az órára. Szerencsémre pont beértem a tanár előtt.
Levágtam magam a padomba és vártam a hosszú, unalmas egy órát.
Már javában dolgoztunk, mikor kopogtak az ajtón, majd ezt követően belépett a terembe a fekete herceg.
-Elárulná, miért zavarja az órát.- dörrent rá a tanár. Noah nyugodtan mosolygott és a szemével megkeresett engem. Ahogy megtalált, éreztem, hogy bizseregni kezd a bőröm.
-Itt van az órám.- felelte a tanárnak, még mindig engem lesve.
-És akkor mégis hol volt eddig.- dühöngött tovább a tanár. Noah, még mindig hihetetlen nyugalommal megvonta a vállát.
-Mrs. Peterson szerint jó szórakozás vele kezdeni a reggelt.
Azzal elsétált a tanár mellől és levágta magát pont mellém. Azon nyomban elindult a sutyorgás. Elvörösödve lesütöttem a szemem. Mégis mit művelsz, Crista?!- kiáltottam magamra. Ez a fiú veszélyes, egy játékos, neked pedig küzdened kell minden nap önmagaddal. Hagyd őt! Megéri feladni mindent, csak mert jól érezted magad vele? 
Csakhogy ahogy felnéztem Noah-ra, aki engem lesett azokkal a gyönyörű szemeivel, a válaszom egy határozott igen volt. Igen, megéri.            

2016. július 22., péntek

4.Fejezet - Jelen és múlt

Sziasztok, drága blogolvasók. 
És egy újabb részt hoztam, amíg várom, hogy végre megérkezzen a rendelésem a blogomra. 
Kaptam egy olyan kérést, illetve megjegyzést, hogy egy bizonyos olvasóm szívesen olvasna A Noah és a nevelőszülei közti viszonyokról. Én meg úgy döntöttem, miért is ne, elvégre ötletem amúgy se volt, így azt gondoltam, ezt a részt teljesen Noah-nak szentelem. Egy kicsit rövid lett, ezt sajnálom is, a következőnél igyekszek minél hosszabbat írni. 
Jó olvasást hozzá, ha tetszik pipáljatok, komizzatok.

*Noah* 

Az élet akkor fordul a legrosszabbra, mikor úgy érzed, már minden tökéletes. Ilyenkor kapsz egy jókora pofont, hogy felébredj az álomból. 
Egyet jegyezzetek meg. Az élet kegyetlen! Mikor már gondtalanul élsz, hátba szúr a sors, elvesz mindent és otthagy egyedül, szorongva. Az én történetem nem tündérmese. Nem vagyok fehér paripán érkező herceg, sem egy tökéletes üzletember. Sose voltam tökéletes. De valamikor legalább boldog voltam. 
A szüleim sose voltak gazdagok, lévén mindketten egy önkéntes társaságnál dolgoztak. Házakat húztak fel és ételt osztogattak. Nem dúskáltunk a vagyonban, de az emberek tisztelték őket és hálásak voltak. Négyen éltünk, én, a szüleim és az öcsém, Jake. A szüleim mindig a legjobbat nyújtották nekünk, bármi is volt az ára. Minden egyes nap elmondták, mennyire szeretnek minket.
Ebben a világban valamikor népszerű diák voltam, sikeres sportoló, volt ambícióm és volt karrierem. Mindig minden a legszuperebbül történt. Vagyis azt hittem. De mind mondtam, a sors kegyetlen egy társ.
Az öcsém öt volt volt, én meg tizenöt, mikor megtörtént a tragédia és egy tűzvészben a szüleim odavesztek. Aztán, mikor azt hittem, ez lehetett a legszörnyűbb, amit átéltem, elválasztottak az öcsémtől is. A rákövetkező egy évben hónaponta kerültem újabb és újabb otthonokba és iskolákba. Az árvaházban már azt hitték, el kell bocsássanak, mikor befogadott Selena és Henry. Azóta is elviselnek engem valahogy. 
Amikor legelőször ehhez a családhoz kerültem, szökni próbáltam. A központnál biztosítottak, hogy egy kedves családhoz helyeznek, akiknek nem lehetett gyerekük és egy tetőtéri tágas lakásban élnek. Én meg bevettem a mesét. Csakhogy amikor beköltöztem hozzájuk, szembevágott a tény, hogy egy tetőtér helyett egy dohos egérlyukba kerültem, Selena befogadta a lázadó unokahúgát és örüljünk, ha egy évben itthon vannak két hetet, ugyanis a kedves nevelőszüleim előszeretettel hagynak minket ebben a ,,lakásban" és húznak el a lakókocsijukkal a város végén levő tóhoz. 
Ige, nem kell ámulni, sem sajnálni, én ebben a családban élek, nem láthatom a testvérem, a legnagyobb támaszom a velem egykorú haverom, aki amúgy inkább Beth után bomlik minden nap, a fejemre ült az előbb említett drogozó nőszemély és melóznom kell, hogy meg tudjak élni. Az életem CSODÁS!! 
Szerintem most már megértitek, hogy miért ülök a szobámban és miért nem érdekel, hogy Selena már tíz perce veri az ajtóm. 
-Noah, utoljára mondom, gyere ki!- kiáltja a nevelőanyám türelmetlenül. A hangja rekedt, saccolok, hogy már úgy öt perce kiabál nekem. Szívás, mert bedugtam a fülem s maximumon hallgatom a zenét. Teszek a világra! 
-Noah Hutchins, mondtam valamit.- dörömböl tovább. A párnát a fejemre húzom és mélyeket lélegezve próbálom nyugtatni magam, hogy ne valami cifra választ adjak neki. Pár hónapja üzentem nekik, hogy gáz van a lakással és nincs kajánk se, erre fel megérkeznek ma, Selena úgy tesz, mintha a mindenható lenne és kérdőre von, mert későn értem haza. Nem, nem kötöttem az orrára, hogy Crista-val voltam. Azt sem, hogy utána beálltam Pete-nek segíteni, aki időközben rosszul lett és a kevés pénzből valami kaját kellett vegyek, de a mi állapotunkhoz képest minden egy vagyonba kerül. 
Selena nem nagyja abba a kopogást. Már nem bírom, így kiszállok az ágyból, kinyitom az ablakot és kimászok rajta. A hűvös levegő jót tesz, megnyugtat és arra emlékeztet, mikor anya az ablakban ülve mesélt nekem a csillagokról, közben apa odakint fát vágott. Beülök a kocsimba és bevágom az ajtaját. Már csak ez a járgány maradt nekem, ezt legalább olcsón megkaptam, hanem aztán gyalog járhatnék, ha ezeken a csodás nevelőszülőkön múlik.
Ezt a pillanatot választja Selena, hogy rájöjjön, tíz perce veri azt az ajtót, ami amúgy be se volt zárva. Az ajtó hangos csattanással verődik a falnak. Selena úgy ordít, mint valami hülye.
-Noah, hol a bánatban vagy?! Ajánlom, hogy azonnal előgyere! Mit képzelsz magadról, ha így folytatod, szégyenszemre a tizennyolc küszöbén küldelek vissza a nevelőotthonba.
-Azt kéne tedd.- sóhajtok fel. Nincs nekem egy normális életem, most már tényleg mindegy, hogy itt vagyok-e vagy ott.
De ott nem látnám Crista-t. Döbbentem hallgatom a saját gondolataim. Mióta érdekel engem Crista Jansen? Tény, hogy kedves lány, mint kiderült, és eszembe jut a nagy, gyönyörű szeme, de ha nem látom többé, nem halok bele. Akkor, miért zavar annyira? Szinte azonnal válaszol az agyam egy eldugott helye. Ő megért engem. 
A következő percben Selena kiviharzik az ajtón és dühösen megáll az autóm mellett. Idegesen felsóhajtok és kiszállok. Selena meglendíti a kezét, mint aki pofon akar vágni, de elkapom a kezét. Bezzeg Crista-nak sikerült megütni. Megrázom a fejem, ezzel kiverve a fejemből a dühtől tomboló, alacsony vörös lányt.
-Remélem, ezt nem gondoltad komolyan.- mordulok rá. Selena a kezét rángatja, ezért elengedem.
-Hogy képzelted?- visít. Ha így folytatja, csak a denevérekkel fog majd társalogni. És mindez édeskevés ahhoz, hogy engem meghasson. Nem érdeklem őket. Ezt el kell fogadni, bármilyen nyersen is van tálalva.- Még nem vagy nagykorú, ne is próbáld meg annak tettetni magad. Késel, lógsz és sorolhatnám!!
Igen, most jön az a rész, amikor megpróbálja eljátszani a tisztességes és törődő szülőt. Kár, hogy nem színészkedik olyan jól, mint azt hiszi.
-Ne akard nekem eljátszani, hogy törődsz velem.- mordulok rá ellenségesen.- Te minden vagy, csak törődő nem.
-Noah, így nem beszélhetsz Selena-val.- jön mintegy végszóra Henry, a szőke lovag.- Nem azért küszködünk érted, hogy így háláld meg.
-Küszködtök? KÜSZKÖDTÖK?!?- emelem fel a hangom.- Ti küszködtök. Tudod, hol voltam? Dolgoztam. És ha nem hiszed, kérdezd meg Pete-et.
Selena őszinte megrökönyödéssel figyel. Henry elszégyelli magát. Végre, őszintén ideje volt.
-Te dolgozol?- hebegi a nő zavartan.
-Igen, képzeld.- csattanok fel.- Csak azért, mert ti küszködtök értem. Sőt, tetézzük, két munkahelyem is van, hétköznapra és hétvégére. Melózok, csakhogy eltartsam magam. Nem ez lenne a ti feladatotok? Eltartani a kiskorút?
Mindketten lesütik a szemüket. Idegesen visszaszállok a kocsiba és gyújtásra teszem.
-Ne menj el.- kiált utánam Selena kétségbeesetten.
-Miért.- szólok vissza.- Hogy kiderüljön, mennyire jó nevelőanya vagy? Kösz, de nem, azt már tudom.
Elhajtok, otthagyom a zavart Henry-t és a feleségét. A tónál állok meg, messze a várostól. Anya mindig ide hozott.

-Anya, miért nem úszhatok benne?- kérdezem, a lábamat a tóba lógatva. 
-Mert még kicsi vagy hozzá.- feleli anya nevetve. A nevetése olyan, mint a csilingelés. Mindig szerettem, ha anya nevet.
-De én úszni akarok.- nyafogok. 
-És úszol is. De milyen anya lennék, ha hagynám, hogy megfázz.- böki meg az orrom és magához ölel. -Anya.- rángatom meg a karját.- Szeretlek.- mondom neki, mikor rám néz.- És mindig így lesz. 
-Én is szeretlek, kincsem.- ad egy puszit.- És ígérem, örökké veled maradok. 

De nem így lett. Anya hazudott és végül, mint mindenki más, ő is elhagyott engem.   

2016. július 17., vasárnap

3.Fejezet - Félreismertelek

Sziasztok, drága olvasóim. 
És...újabb részt hoztam, bár szerintem ez nem újdonság. 
Sajnálattal néztem, hogy csak egyetlen komi érkezett az előző részre is, bár azért olvassátok, erről árulkodik a 250 feletti oldalnézettség.  Most annyira nem tetszik, vagy annyira sablonos, hogy nincs véleményetek? Azért örülnék néhány véleménynek és tanácsnak. 
Mindegy, addig is kezdjünk bele a részbe. 





*Crista* 

Szinte nem is éreztem a csontig hatoló hideget, ahogy végigviharoztam a parkolón. Figyelmen kívül hagytam az arcomat csípő szelet, ami minduntalan fel akart dönteni a lábamról. Nem érdekelt a szemerkélő havas eső sem, ami a hajamról csepegett. 
Annyira dühös voltam, hogy egy sorozatgyilkos se tudott volna kiugrasztani az állapotomból. Utáltam mindent és mindenkit. Noah-t, amiért ekkora tuskó. Mrs. Peterson-t, amiért ezt a bunkó alakot terhelte rám. Magamat, mert valaki kedvesre és megértőre vártam. És végül, de legfőképp apára, amiért ebbe az idétlen iskolába íratott engem és ennyire tönkretett életbe kényszerített bele. A sors nem a puszipajtásom, azt már megszoktam. 
Az autóm mellett megállva mint valami hibbant, úgy keresgéltem a kulcsom. Szívás, hogy reggel csak behajítottam a táskámba, mert így most átkozhatom magam. Bár, ezt is felírhatom annak, hogy a világegyetemnek bököm a csőrét. És ha apa meghallaná, miket gondolok, tuti letagadna. Már szinte hallom Isabelle hangját is, ahogy azt ismételgeti, hogy nem úrhölgyhöz méltóan viselkedem. 
-Nem vagy túlságosan okos személy.- hallottam magam mögött Noah ziháló hangját.- Ha összeszedsz egy francos tüdőgyulladást, hogyan akarsz korrepetálni engem? 
Figyelmen kívül hagyva Noah-t, mert akárhogy is próbáltam, nem tudtam rájönni, hogy most ez figyelmes, vagy seggfej megjegyzés volt tőle, megragadtam a kulcsom, amit végre megtaláltam és beillesztettem a helyére. Noah elkapta a kezem, amikor fordítottam volna. 
-Vedd le rólam a mocskos kezed!- sziszegtem az arcába. Noah tekintete dühösen felvillant és erősített a fogáson. 
-Azt mondod, nem ismerlek, de abból, ahogy viselkedsz, nem tudok másra következtetni, mint hogy egy hisztis liba vagy.- nevetett fel gunyorosan. Na jó, itt lett elegem. Nem elég, hogy egy egoista, beképzelt alak, akit muszáj-ból viselek el, de még csúfol is?! 
Reflexből cselekedtem. Kikaptam a kezem a szorításából, és mire védekezhetett, vagy csak léphetett volna, hatalmas pofon csattant az arcán. Ijedten visszakaptam a kezem. Elvörösödtem. Noah pislogott.  A kezét az egyre pirosodó foltra tette és dörzsölni kezdte. 
-Nem semmi lány vagy.- mért végig úgy, mintha csak most pillantott volna meg először.- Még Beth is megtorpant, mielőtt megütött volna. Elismerésem, Hercegnő. 
-Fogalmam sincs, ki az a Beth, őszintén, nem is érdekel, de nem nézem el, hogy csak úgy elém állj és kritizálj, mert fogadok, hogy a helyemben már rég elszöktél volna. Másodszor mondom, nem ismersz engem.
Nem tudtam kontrollálni magam. A hangom egyre erősödött, míg a végére már kiabáltam. Noah nem szólt, csak nézett rám azokkal a fekete szemeivel. Ha nem lenne ekkora egy tuskó, talán még kedvelném is. Vagy, tekintve, hogy mennyire jóképű, másról is lehetne szó. Egy másik életben talán még szerelmes is lehetnék belé. De itt a másik a kulcsszó, mert jelenleg meg tudnám fojtani a saját nyálában. 
-Igazad van, nem tudom, ki vagy.- szólalt meg végül.- De te se tudod, én ki vagyok. Ha azt hiszed, a te babaházszerű világodban nehéz, akkor nem láttad az enyémet. 
-Azt hiszed, csak mert egy hatalmas házban lakom, boldog vagyok?- kérdeztem hitetlenül.- Hidd el, Mr. Ősbunkó, az én gondom nem a körömlakk kiválasztásában telik ki. Örülj, hogy nem tapasztaltad meg, mikor senkinek se kellesz úgy, ahogy vagy. Ha csak akkor fogad el a saját családod is, ha egy átkozott színésznő vagy.
Értetlenül mért végig, a tekintete elidőzött a vagyont érő csizmámon, majd az egyszerű bizsu nyakláncomon, amit még anyától kaptam és Isabelle összes próbálkozása ellenére se váltam meg tőle. Végül megállapodott az arcomon és először a találkozásunk óta belenézett a szemembe. Elsötétült a tekintete, ahogy a szememet figyelte. Lassan közelebb lépett és nekinyomott a kocsim oldalának. Annyira közel állt, hogy éreztem a hasizmait, és esküszöm, hogy nyolc kockája volt, ha nem több. Nekifeszültem a mellkasának, hogy eltoljam, de még csak meg se mozdult. A tenyerem alatt éreztem a kőkemény mellkasát. Megesküdtem volna, hogy gyúrni jár. Közelről nézve Noah-nak eszméletlen alakja volt és hihetetlen izmai. Még Luke-nak se volt ilyen alakja, pedig ő sokat kosarazik és edz. 
-Tény, hogy képtelenek vagyunk elviselni így egymást.- duruzsolta Noah mély hangon.- De tény az is, hogy muszáj lesz együtt dolgoznunk. Mit szólnál, ha elmennénk egyet enni és közben jobban megismernénk egymást. 
Ésszerű ötletnek tűnt. Mert hát, Mrs. P. biztosan felhozza a tanulást, és akkor nem akarok hazudni. Szóval, muszáj lesz megismernünk egymást. De nem így. 
-Nem mehetek. A szüleim, ...illetve apa megöl engem. 
-Nem tudja meg.- vágta rá.- Úgyis, egy órát velem kellene töltened. Csak egy gyors kaja és ennyi. 
-Oké.- egyeztem bele. Mi van velem?- De nem mehetünk a kocsimmal.- Noah bólintott.- Ugye van kocsid? 
-Úgy nézek én ki, mint akinek nincs kocsija?- horkant fel. Megfogta a karom és áthúzott a parkoló másik felére, ahol egy eszméletlenül menő, fekete sport Mustang parkolt. 
-Ez a tiéd?- meredtem rá. Ezért a kocsiért nemcsak Luke, de apa is ölni tudna! Az én Neon-on mellett ez egy igazi hintó volt. És most ne vegyük azt bele, hogy a kocsi tényleg neonszínű volt, mert Isabelle választotta nekem a LILA kocsit. Nem vicc, a kocsim lila volt. Mint egy elfuserált Barbie baba. Csak vörösen.- Honnan a fenéből van? 
-Ez egy 2005-ös Mustang GT.- simította végig a motorháztetőt.- A roncstelepen találtam és kipofoztam. 
-Gyönyörű.- ámultam még mindig. 
-Jössz?- nyitotta ki az ajtót. Beültem.
 Igen, hivatalosan is elment az eszem. 

*Noah* 

Hiába parancsoltam saját magamnak, hogy nyugodjak le, a szívem akkor is egyre hevesebben vert. Nem értettem, hogy a mellettem ülő vörös lány hogy tud így hatni rám, de tény, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a nagy, zöld szemeit. Most először láttam azokat a szemeket és Crista-nak gyönyörű smaragdzöld szemei voltak, amik ártatlanul csillogtam, a lány igen heves természete ellenére is. 
Meglepődtem, mikor úgy elámult a kocsim láttán. Szerencse, hogy Beth lelépett egy szerencsétlennel, így Cabe elvette a motort és visszaadta a kocsit. Máskor általában nála volt a verda. Erősen markoltam a kormányt és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemes kakaóillatot. Crista úgy bámult ki az ablakon, mintha most vittem volna Alaszkába. Kétség se fért hozzá, hogy most járt először a szegénynegyedben. Egy közeli gyorsétterembe akartam vinni őt. Néha bejártam oda melózni, általában hétvégén, és mivel sose jártam senkivel, őszinte fogalmam se volt, hova máshova mehetnénk. De, gondoltam, a kajálda jó lesz és messze sincs. Amúgy se terveztem sokat mesélni neki.
A parkoló szokás szerint tele volt, nem is csoda, hisz ez az egy lepukkant bár volt az egyetlen szórakozási lehetőség az egész negyedben és hétvége előtt nem is mentünk át az elitek közé. Olyankor is csak azért, mert van ott egy olcsó diszkó és hétvégén fűt-fát beengednek. Crista kíváncsian mérte fel a helyet, mikor kiszállt a kocsiból. Nem várta, hogy ajtót nyissak, nem várt, hogy kisegítsem, így megkönnyebbültem, mert a fejem tetejére se kívántam egy hisztis tyúkot. Elmosolyodtam, mikor beugrott, Crista hogy vágott pofon.
A teremből cigiszag és sült hús illata áradt, ahogy kinyitottam az ajtót. A félhomályban sok tizenéves evett és páran a játékgépeket nyomkodták, remélve, hogy az elvesztett pénzük visszatérül.
-Kérsz kaját?- fordultam a mellettem álló lány fele. Magabiztosan mérte fel a helyet és látszólag nem feszengett.
-Nem.- rázta meg a fejét. A göndör tincsei csak úgy röpködtek körülötte.
-Te tudod.-vontam vállat. Odaléptem a pulthoz és intettem Pete-nek. Pete a tulajdonos volt és jó barát, mindig kisegített a bajból.
-Hogy s mint, Noah?- lépett oda hozzám vigyorogva. Lelkesen rázta meg a kezem.- Mit csinálsz itt? Hátraintettem Crista fele, mire elkerekedett a szeme.
-Randizunk, randizunk?- nézett rám hitetlenül.- Csinoska, de úgy nézem, nem a közelből való.
-Nem randizok vele. Csak a tanárom. Muszáj elviselnünk egymást és mivel képtelenek vagyunk a másik mellett csendben ülni, gondoltam, megismerkedünk.- magyaráztam.
-Jó kifogás sose rossz, tanuld meg fiam.- csapott a vállamra Pete. A sütő fele fordult és összerakott egy hamburgert, majd töltött egy pohár kólát.- Tessék, a szokásos. A ház vendége vagy. Csak a kislány ne tombolva távozzon innen. Szükségem van a helyre még az éveim során.
Nevetve vettem el a kaját. Hátranéztem, de Crista nem volt sehol. Újra szétnéztem. Aztán megpillantottam a vörös hajzuhatagot a biliárdasztal mellett. Crista furcsa, kissé szomorkás arccal bámulta a kopott játékasztalt.
-Akarsz játszani?- böktem meg. Hatalmasat ugrott és ijedten a szívéhez kapta a kezét.- Tudsz egyáltalán?
Crista sértődött arcot vágott, majd bedobott pár aprót a gépbe, mire kijöttek a labdák.
-Nyolc vagy kilenc labdával?- nézett fel, miközben a labdákat pakolászta.
-Nyolc. A kilences bonyolultabb.
Magamban eldöntöttem, hogy megfogadom Pete tanácsát és félreteszem a seggfej énem, ezért csak 65%-os meccset játszom majd.
-Kezdhetsz.- adtam meg neki az első esélyt. Crista gonoszul elvigyorodott, gondolkodott párat, majd lökött. A labdák szerteszét gurultak és négy labda egymás után esett a lyukba.- Csíkosokkal játszom.
 Elámultam. Ezek szerint Crista érti a csíziót.
-Jól játszol.- állapítottam meg, mikor a következő labdát s ellökte.
-Rayn megtanított.- pillantott fel rám.- Hatalmas fan volt.
-Rayn?- néztem rá kérdőn. Még csak egy féltékeny barát hiányzik.
-A bátyám.- magyarázta.- Nagyon szeretett, csak hát...
Értettem úgy is, hogy nem fejezte be.
-Sajnálom.- bukott ki belőlem őszintén. Crista csodálkozva kapta fel a fejét, mire elrontotta a lökést.- Én jövök.- vigyorodtam el. Az első elment, majd a következő is, de utána elvétettem. Crista simán megnyerte a kört.
-Akarsz még játszani?- haraptam bele a húsba.
-Nem. Nem akarlak még jobban megalázni.- lökött meg nevetve. Furcsa volt ezt az oldalát látni, most annyira más volt, feszélyezetlen. És tetszett, bármennyire is tagadtam.
-Oké.
Előkaptam egy széket neki, majd szereztem egyet magamnak és leültünk a biliárdasztalhoz. Újat haraptam. Crista hasa hatalmasat kordult, mire szívből felnevettem.
-Nem kérsz kaját, mi?- nevettem.- Miért nem veszel egyet?
-Nincs nálam pénz.- vallotta be elvörösödve. Hitetlenül felvontam a szemöldököm.
-Nincs nálad pénz.- ismételtem. Crista bólintott.
-Isabelle, a mostohaanyám elvette. Állítólag megsértődött valamin. Mindegy is, tudom, hogy nem kedvel.
-Ó.- Ez meglepett. Crista a szájába harapva bámult maga elé. Önkéntelenül is megsajnáltam. Szomorúan olyan törékenynek tűnt. Fogtam a hamburgerem és eltörtem.- Tessék- nyújtottam oda.- Nem hagyhatom, hogy éhezz.
Őszintén mosolyogva fogadta el. ELFOGADTA. Crista Jansen, a gimi pénzes hercegnője elfogadott tőlem valamit. Sőt, olyan vidáman ette, mintha valami kaviár lenne.
A kaja után Crista kérdezősködni kezdett. Minden érdekelte. Olyan szabadon beszélgettünk, mintha régi barátok lennénk. Crista-ról kiderült, hogy egy vicces, kedves lány, aki a lelke mélyén megtört. Én meséltem neki a szüleimről és a nevelőszüleimről is. Fel se tűnt, hogy elszaladt az egy óra, csak akkor, mikor Crista halkan felsikkantott.
-Úristen, haza kell mennem.- pattant fel. Én is felálltam és előkaptam a kulcsom. A sulihoz vezető úton csendben volt. Aztán sietősen ült át a sajátjába.
-Hé, Crista.- kiáltottam oda, mikor beült volna. Felém fordult.- Bocs az előbbikért. Azt hiszem, félreismertelek.
Crista felnevetett.
-Én is Noah. De még javíthatunk rajta. - azzal beült a kocsiba és elhajtott.      

2016. július 10., vasárnap

2.Fejezet - Egyetlen esély

Sziasztok, drága olvasóim. 
Meghoztam a következő részt is. Nagyon sokat dolgoztam rajta, hogy tökéletes legyen és elnyerje a tetszéseteket. Köszönöm Zsófinak az előző két részhez írt motiváló megjegyzéseit, nagyon kedves volt tőle és tényleg jólesett. Azért, remélem a történet előrehaladtával nem ő lesz az egyetlen komizóm
Amúgy kinek hogy telik a nyara? Nekem eddig remek, no suli, és talán ez a legjobb. 
UI: Ha tetszett a rész, dobjatok egy hüvelykujjat is. :)) 


*Noah* 

Mrs. Peterson-nal kiülni egy órát maga a kínszenvedés. Inkább dolgoznék dupla műszakot az autószerelőben, csak ne kelljen emellett a nő mellett eltöltenem egy kerek órát, aki nem mellesleg előszeretettel vájkál a múltamban. Mindent tudni akar. Hogy érzek a nevelőszüleimmel kapcsolatban? Kikkel barátkozok és miért? Miért ilyen gyengék az eredményeim? Mint valami kínvallatás, csak itt a terem meglehetősen színes. 
-Hogy telt a karácsonyi szüneted?- tér át a következő témára, én meg már legszívesebben felpattannék és úgy eltűnnék, hogy többet még a városba se lássanak utána. Azzal a kedves kölyökkutya pillantással méreget, remélve, hogy kicsal belőlem egy szónál több választ is. Peche van, gyűlölöm a kölyökkutyákat.
-Jól.- Amennyiben az, hogy a nevelőanyád és a nevelőapád ordítoztak egymással, és mindenki ajándékát a kandallóba dobták, jónak számít. Mindig is arról álmodtam, hogy a karácsonyomat az pokolbeli, hideg és nyirkos alaksori lakásba töltöm, figyelve, hogy a két legjobb barátom alaposan beszív. 
-Remek. Tehát akkor jól működik a kapcsolatod a nevelőszülőkkel. 
Állításnak hangzik, de valójában kérdés akar lenni. 
-Jól.- vágom rá. Némileg igaz is Összehasonlítva az utolsó három családdal, itt nem ver a nevelőapám, nem akar öngyilkos lenni egyik fogadott testvérem se és még iskolába is járatnak. Bár, a többihez képest ők az átkozott Brady család (Írói megjegyzés: ez egy 1969-1974 között sugározott amerikai vígjáték). De itt legalább békén hagytak, mert a legtöbb ember egy idő után elkövette azt a hibát, hogy parancsolgatni kezdett, vagy pedig hinni kezdett abban, hogy egy fenyegetés jelentek a család számára. 
Mrs. Peterson gyanakodva kezdett méregetni. Én meg már komolyan szabadulni akartam. 
-Nézze.- kezdtem bele.- Nekem már van szociális munkásom és vele se bírjuk egymást, szóval nincs kedvem senkinek se kiöntögetni a lelkem hetente egyszer. Mondja meg a főnökeimnek, hogy nincs szükségem a tanácsaira. Vagy ne is. Fogja rá, hogy kezelhetetlen vagyok. 
-Én nem egyszerű szociális munkás vagyok.- mondta.- Klinikai szociális munkás. 
-Ugyanaz.- vontam meg a vállam. 
-Valójában, nem. Én egy kicsit tovább jártam iskolába. 
-Jó magának. 
-És ez azt jelenti, hogy nekem kötelességem foglalkozni a kijelölt személyekkel. 
-Az államtól kapja a fizetését?- kérdeztem. 
-Igen. 
-Akkor nincs szükségem a segítségére. Az állam épp eleget segít. 
Az ajkai majdnem mosolyra húzódtak. Elővett egy vaskos dossziét, az asztalán lévőt pedig visszacsúsztatta a fiókba. Az az akta se volt vékonyabb az enyémnél, sőt, és tekintve, hogy biztosan Crista Jansen iratai voltak benne, elképzelésem se volt, hogy miről szólhatott.
-Mit tegyek veled, Noah?- csapta az iratokat a vörös íróasztalára.- Eszerint a dosszié szerint neked igen nagy történelmed van erőszak terén.
Én bámultam rá. Ő meg rám. Az akta tele volt mindenféle marhasággal, de már rég megtanultam, hogy egy fiatalkorú szava semmit se ér egy felnőttével szemben. Így nem szóltam neki, hogy lapozgatás helyett inkább rá kellene kérdeznie a valóságra.
-Mindezzel szemben azonban a volt iskoládban csupa jót mondtak rólad.- folytatta.- Valamint azt is tudom, hogy egy évig itt is a kosárcsapatban játszottál. Egykor népszerű és ambiciózus diák voltál. Mi történt veled?
Hogy mi? Meghaltak a szüleim, onnantól kezdve pedig én tartottam el magam. Ennyi.
-Talán ha kicsit jobban beleásna a múltamba, ami amúgy szerintem illegális, akkor rájöhetne a válaszra. Nekem erre nincs se időm, se kedvem.- válaszoltam ellenségesen.
-Megértem, hogy ez egy érzékeny téma.- enyhült meg a szeme.- De meg kell értened, hogy ilyen történettel a hátad mögött és ilyen jegyekkel sose fogják megengedni, hogy láthasd az öcséd. Bűnözőként fognak rád tekinteni. Ha engeded, hogy segítsek és meghúzod magad még sok mindent elérhetünk ketten.- összecsapta az akták és elém csúsztatta.- Ebben minden benne van, amit tudni akarsz, Noah. De hogy megtudd, az első lépés a változás. Egyetlen esélyed van és az az, ha javítasz a tanulásodon. És tudom is, ki fog neked segíteni ebben.


*Crista* 

Az emberek többsége irigyen méreget, ha végigsétálok a folyóson. Nekik fogalmuk sincs, milyen az életem és milyen az, mikor elbújnál egy padláson és soha többé le se jönnél onnan, csak hogy rá ne jöjjenek, kicsoda is vagy és mit tett veled az édesanyád. Ők csak a gazdagságot látják, a külsőt és fogalmuk sincs, hogy a látszat és az elfogadás kedvéért szerepet kell játszanom. 
Amikor gólya voltam, imádtam a reflektorfényt. Imádtam, ha a fiúk megbámulnak. Sokszor még kihívó ruhákat is vettem, csak hogy az emberek engem szúrjanak ki először. Aztán történt az az incidens anyával és hirtelen minden megváltozott, mikor apa a tragédia után egy teljesen új embert akart belőlem formálni. 
-Megmondta, hogy ki az? Lefogadom, hogy Jackson Coleman. Hallottam, hogy elhasalt a matekon és ha nincs meg az átmenő, elveszti az ösztöndíját a menő fősulihoz. Istenem, remélem, hogy ő az. Tökre helyes.- Brigite,  a legjobb barátnőm velem szemben ült az asztalnál és leplezetlenül bámulta az épp belépő szőke, magas kosarast. Most először szólalt meg azóta, hogy beszámoltam neki a korrepetálásokról, amit a pszichológus szünetben rám nyomott. 
A folyamatosan be nem álló szájával és csillogó szemeivel Brigite volt a legkedvesebb és legszerethetőbb ember, akit megismertem. Nem is vitás, hogy mikor aggódva jött hozzánk a terápiáim után, azonnal mindent elmeséltem neki. Azóta is azon van, hogy újra beillesszen az iskolai életbe és segít, hogy megtaláljam önmagam. 
-Ki a tökre helyes?- lépett hozzánk Amber és letette a tálcáját Brigite mellé. Amber is lelkes tagja volt a barátságunknak, bár ő szörnyen pletykás volt, így legtöbbször kimaradt mindenből. 
-Jackson Coleman. Crista korrepetálni fog valakit a suliból és épp próbálunk rájönni, hogy kit.
-Nicholas Green.- vágta rá Amber.- Butább mint a föld, de abszolút jóképű. Ha őt tanítod majd, feltétlen mutass be.
-Kinek mutasson be?- jött oda Grace is. Mikor észrevett, azonnal lehervadt a mosolya. Grace mindig szörnyen irigykedő volt és sosem titkolta, hogy féltékeny rám. De ő és Amber jól kijöttek, ezért gyakran ebédelt velünk.
-Nich-nek. Crista tanítani fog egy buta, de helyes pasit. Most tippelgetünk.
-És mégis kit fogsz tanítani, Crista?- kérdezte gúnyosan. Ezt a csajt meg kéne tépni, az biztos.
-Nem tudom. Ma találkozok vele tanítás után.- haraptam bele a szendvicsembe.
-A játék kedvéért szerintem valami nagydarab idiótát kapsz majd, aki csorgassa utánad a nyálát.- nevetett fel Grace gonoszul. Brigite belekönyökölt az oldalába.
-De tényleg. És ha David Manninget kapja el? Mondjuk, úgy tudom, ő a fiúkra bukik. De akkor is közveszélyes.- ijedezett Amber.
-Nyugi. A diri is tudja, milyen ő és sose bízná rá Crista-ra.
Egyre jobb és jobb ötletek röpködtek a levegőben, mire én csak a fejemet fogtam. A másik asztalnál ülő tánccsoportosok is beszálltak a beszélgetésbe, így kétszer annyian találgattak.
-Noah Hutchins.- mondta hirtelen Brigite, mire félrenyeltem.
-Mi van vele?- néztem kérdőn.
-Még mindig azon vagyunk, hogy kit tanítasz. És Noah határozottan szexi. Szívesen tanítanám.
-És vágd el magad a társadalmi élettől?- nézett rá Grace.
-Én csak azt mondtam tanítanám és nem azt, hogy elhívom a szalagavatóra.- emelte fel Brigite a kezét védekezően.
Hátrapillantottam az említett személyre. Noah az étkező végében ült két másik személlyel és épp felém pillantott. Igen, határozottan szexi volt. Dús, fekete haj, lebarnult bőr és sötét fekete szemek. Mindig gondolkoztam, hogyan lehet valakinek ilyen fekete a szeme. A mosolyától pedig olvadozni lehetett. De mindemellett Noah-nak csak egyéjszakás kalandjai voltak, goromba volt és mindig körüllengte valami ijesztően sötét aura.
-Ha úgy nézed, kiesik a szemed.- bökött meg Brigite.- Most komolyan, miért bámulod?
-Reggel összekaptam vele az irodában.
-Vele csak azt lehet!- mondta Amber.- Ti is tudjátok, hogy lehordta Bella Scottot, miután a csaj komoly kapcsolatot akart vele. Bár, Noah még mindig a jobbik lehetőség. Amúgy Luke téged bámul.- nézett el a vállam felett. Hátrafordultam. És valóban. Luke engem nézett és elmosolyodott, miközben beletúrt a szőke hajába. Kilencedikben együtt jártunk és bele voltam esve, csakhogy Luke képtelen volt várni bármivel is, így félév végén szakítottunk és azóta egy rakás barátnője volt. Intett. Biccentettem neki, mire a kék szemei felcsillogtak.
-Talán megint esélyes vagy nála.- nézett rám Grace.- Ha vissza akarsz kerülni a menők közé és elhallgattatni a pletykákat, szerezd meg. Ez az egyetlen esélyed, Crista Jansen. Vagy lesüllyedsz az alja-nép közé. Azzal felállt és kisétált az ajtón. Döbbenten bámultam utána.
Csengettek.

***

Az utolsó óra után lassan haladtam a könyvtár fele, tartva attól, hogy mégis kit kaphatok el. Magamban azon imádkoztam, hogy valaki ismerős legyen és semmiképp se Noah. Amikor benyitottam teljes csend volt. Egy-egy asztalnál ült csupán néhány ember, de csak rám néztek és fordultak is vissza a könyv fele. Senkit se találtam, aki az én segítségemre lett volna szorulva. Biztosan még nincs itt, gondoltam. Odaléptem az egyik polchoz, hogy elvegyek egy könyvet, amíg jön a ,,tanítványom", mikor egy mély hangot hallottam a sarokból.
-Ige, tudom. Szerinted nekem van kedvem valami okostojás nyavalygásaihoz? De az átkozott dilidoki szerint ez az egyetlen esélyem.
Még mindig imádkozva fordultam be a sarkon, majd megdermedtem és még a vér is meghűlt az ereimben. Noah letette a telefonját és gúnyosan mosolygott rám.
-Gondolom, te korrepetálsz engem.- mért végig lassan. Kirázott a hideg, de valami más is. Gyorsan összeszedtem magam és odaléptem az asztalhoz. A lehető legtávolabb húzódtam tőle.
-Mrs. Peterson megnehezítette a dolgom.- motyogtam. Noah ellenséges pillantást lövellt felém.- Rendben. Nem tudom, pontosan miből kell neked segíteni Felvilágosítanál?
-Naná. Hogyan kerüld el a beképzelt tyúkokat, mesterfokon.
Ez rosszul esett. Nagyon. A fájdalom a szívembe nyilallt. Persze, Noah is csak ezt látja bennem.
-Én komolyan beszélek.- csattantam fel éles hangon.
-Én is.- vágta rá kedvetlenül.- Nem tudtam, hogy a dilidoki téged választ. De teszek egy alkut. Te úgy teszel, mintha érdekelne az oktatásom, ha Mrs. Peterson kérdi. Én meg elkerülöm az önelégült fejed. Olyan érzésem lett, mintha pofon vágtak volna.
-Tudod, eddig azt hittem, egyszerűen csak goromba vagy.- kezdtem dühösen. A könyvtárosnő figyelmeztetően rám villantotta a tekintetét, de nem érdekelt.- De most már tudom, hogy egy idióta arrogáns, bunkó seggfej vagy. Nem tudsz te semmit se rólam, Noah. Mert ha tudnál, akkor inkább sorstársként kezelnél és nem ellenségként.
Felkaptam a táskám és kirohantam a könyvtárból. Teszek Mrs. Peterson-ra. Nincs az a pénz, hogy én még egyszer Noah Hutchins közelébe menjek.  

2016. július 7., csütörtök

1.Fejezet - Az új iskolapszichológus

Sziasztok. :)
Belekezdtem a legújabb blogomba, amit majd párhuzamosan fogok írni a másikkal együtt.  Ugyanolyan gimis történet lesz, csak el fog térni az alaptörténet. 
Remélem sokan olvassátok majd. 

*Crista*

Az apám irányításmániás. Gyűlölöm a mostohaanyám. A bátyám halott. Anya meg...hát róla ne is beszéljünk. Neki igazán nagy problémái vannak az önirányításával. Mit is mondhatnák? Az életem tökéletes. Mégis hogy érezhetném magam?  
Ezt szerettem volna felelni Mrs. Peterson kérdésére, de mivel az apám túl nagy figyelmet szentel a külsőségekre, visszanyeltem a nyelvemre tóduló szavakat és letudtam egy ,,Köszönöm, nagyszerűen." válasszal. Melléje meg hatalmas műmosoly, hogy Isabelle, a mostohaanyám is örülhessen. 
Melissa Peterson, az új iskolapszichológus úgy tett, mintha meg se hallotta volna, mit feleltem. Belekortyolt a kávéjába, majd tovább keresgélt az iratai között, míg meg nem találta a háromujjnyi vastag dossziémat és az asztalra lökte. Az új terapeutám dúdolt, miközben lapozgatott az irataim között. Időnként összeszorította vörösre rúzsozott ajkát, majd előkeresett egy ceruzát. A frissen hegyezett ceruza és az olcsó kávé illata betöltötte a levegőt. 
Apa idegesen az órájára pillantott. Az arcáról leolvashattam, hogy épp most késett le egy találkozót. Apa a város vezetőtanácsában töltött be fontos helyet, mindemellett ingatlanügynökként tevékenykedett a szabadidejében. Isabelle tökéletesre manikűrözött körmeivel kopolta a dudorodó pocakját. Hat hónapos terhesként majdnem minden pillanatot apa mellett töltött és azzal szórakozott, hogy a születendő gyerekét dicsőítette, mondván, most pótolhatjuk Rayn-t. Mintha a halott bátyám valami kinőtt póló lenne. Sokszor hasonlítottam a gonosz nyugati boszorkányhoz az Óz történetből. 
-Nem szereted a januárt, Crista?- kérdezte Mrs. Peterson, amikor észrevette, milyen arccal bámulom az ablakon át a kinti tájat.- Új hónap, új én, új lehetőségek.
Megvontam a vállam, majd a figyelmemet az ablakon lógó rózsaszín pöttyös függönyre irányítottam. Melyik harmincas éveiben járó nő akaszt rózsaszín függönyt az ablakaira.
-Tetszik a függönyöm, Crista.- kérdezte ismét a pszichológus.- Én készítettem őket.
Isabelle fintorogva mérte végig az illető darabot, majd elhúzta az orrát. Apa egyre idegesebben bámulta az órát. Ugyanebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonja is.
-Crista, a vizsgaeredményeid megdöbbentően jók. Őszintén gratulálok.- mosolygott rám Mrs. P.
Hálásan mosolyogtam a terapeutámra. Ezen a napon ez most nagyon jól esett, pláne, hogy lekéstem az első órám és most itt kell ülnöm a szüleimmel.
-Nem, nem jók.- csattant fel apa.- A matematika pontszáma alacsonyabb, mint amit elvártam. Újra kell írnia a tesztet.
-Azt hiszem, kimegyek.- szólalt meg Isabelle.- Ez a sok szín irritál és nem szeretném, ha valami baj lenne a babával.
Mrs. P, ,,Kérem, ezt nem mondhatja komolyan." arccal bámult rá, majd tettetett kedvességgel az ajtó fele intett. Aztán ismét visszafordult apa felé.
-Mr. Jansen, Crista pontjai jóval a nemzeti átlag fölött vannak. Ráadásul az angol pontjai közel tökéletesek.
-Az én családom nem elégszik meg az átlag fölöttivel. Crista újraírja a tesztet még az év vége előtt.
-Crista, te elégedett vagy a pontszámaiddal?- nézett most rám Mrs. P.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy igen, a lelkemet is kidolgoztam, hogy elérjem ezt, de látva apa komor arcát, nemmel válaszoltam. A terapeuta csalódott arcot vágott. Aztán lapozott egyet.
-A megfigyeléseim alapján és a vizsga szerint neked művészi hajlamod van. Gondolkoztak már el azon, hogy talán valamilyen művészetre kellene íratni a lányt?
Nem tagadom, régebben szívesen rajzoltam. Anya tanított engem, sokszor órákon át. Aztán azután az incidens után rá se tudtam nézni többé az ecsetre és a festékre.
-Crista nem megy művészeti ágra. Beadta a jelentkezését néhány üzleti ágra. Nem lesz belőle se zenész, se festő.
Apa ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha azt szerette volna tisztázni, hogy nem leszek olyan, mint anya. Igen, határozottan erre utalt.
-Rendben, akkor erről ennyit.
Mrs. P egy másik oldalra fordított, majd aggodalmas arccal mért végig.
-Olvastam, hogy gondjaid vannak. Komoly megpróbáltatás ért téged, és az eddigi pszichológusok se tudtak segíteni. Azt szeretném, ha kialakulni köztünk egy barátság, és segíthetnék neked leküzdeni ezeket a gondokat.
Tudtam, mire utal. Arra az anyával történt esetre, ami miatt képtelen vagyok beilleszkedni, képtelen vagyok aludni és megbízni az emberekben. És én is szerettem volna, ha mindez megoldódik, de sajnos az eddigi szociális munkások csak még jobban összezavartak, mint segítettek volna. Apa ismét készült közbevágni, ám Mrs P feltartott kezével megállította, majd felém fordult.
-Crista, megkérlek, menj egy kicsit ki a váróba. Mr. Jansen,- fordult most apa felé- kérem, hívja be Mrs. Jansent, hogy elbeszélgethessünk.
Hálát adtam az égnek, hogy vége ennek a beszélgetésnek, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a válltáskám és kisétáltam az ajtón.

*Noah* 

A friss festék és a por szaga arra késztetett, hogy apára és ne az iskolára gondoljak. Ezzel csak az volt a gond, hogy míg a suli itt áll minden egyes nap, addig apa és anya soha se térhet vissza. Leállítottam a motorom, majd a táskával a hátamon az aulába sétáltam. Az igazgatóhelyettest a szokásos helyén találtam. 
-Mizu, Mrs. Marcos?- néztem vigyorogva az öreg hölgyre. A nő összeráncolt szemöldökkel nézett, de a szeme mosolygott a köszönés hallatán. Mások pechére a helyettes diri kedvelt engem és egy helyről jöttünk, szóva mindig elnézte nekem, ha kések. 
-Jó reggelt, Noah. Késünk óráról? 
Hanyagul vontam meg a vállam. Úgyis az új pszichológushoz kellett mennem egy megbeszélésre. Mrs. Marcos hatalmasat sóhajtott, majd írt egy gyors igazolást. 
-Utolsó alkalom, Noah. Következőkor itt maradsz iskola után tanulni. 
Mindig ezzel fenyegetett, de sose tartotta be az ígéretét. Ahhoz túlságosan is bírt engem. Elsétáltam mellette, majd a folyosó végén lévő irodához mentem. Még nem csengettek ki, de minden esetre én be nem megyek órára. Az új terapeuta úgy gondolta, jó dolog már legelső alkalommal megismerkedni a ,,betegekkel". A régit elküldték nyugdíjba, mert úgy vélték, hogy nem jól beszámítható. A kilincs után nyúltam, és a váróba léptem. Kakaó illata csapta meg az orrom. Mint a kakaós csiga. A figyelmem az egyik széken ülő lányra tévedt. Azonnal megismertem. Ez a pénzes csaj, Crista Jansen. Együtt volt pár óránk, de nem tudtam róla sokat, csak hogy vörös, a végén göndörödő haja van, okos és nagyok a mellei. Egy szűk, tengerészkék kötött ruhában volt és belemerült a matekfüzetébe. Levágtam magam a mellette lévő székre, mire egy pillanatra felkapta a fejét. Aztán visszafordult az egyenletek felé.
 -Neked nem a barátnőiddel kellene lógnod és a szegényebbeket cikizned?- kötöttem bele. Nem ismertem igazán, de a hallottak alapján nem igazán kedveltem volna. Azt viszont sehogy se értettem, hogy mégis mit kereshet itt. 
-Neked nem a mosdóban kellene lenned?- vágott vissza arra utalva, hogy cigizem. 
-Nem, ott kamera van. Most a parkolóban csináljuk. 
Crista dühös pillantást vetett rám és elfordult. 
-Crista.- ejtettem ki a nevem enyhe gúnnyal a hangomban.- Még a neved is olyan ,,gazdag vagyok és teszek rá minden egyébre" stílusú. 
Fájdalom siklott át az arcán. Megbántottnak látszott. Olyan erővel pattant fel, hogy felborult a szék, amin eddig ült. Bent egy pillanatra elhallgatott a beszélgetés. 
-Te egy faragatlan bunkó vagy.- mondta nekem mérgesen.- Akit nem ismersz, azt könnyű cikizni, igaz? 
Kivágta az ajtót és kivágtatott rajta. Nem értettem, mire utal, de nem is érdekelt a tökéletes kis élete, ahol csak azon kell aggódni, hogy mit vegyen fel aznap, vagy, hogy milyen smink állna neki jól. 
Ugyanebben a pillanatban megszólalt a csengő és kinyílt az iroda ajtaja. Egy pár lépett ki rajta, drága ruhákban. Biztosan Crista szülei, gondoltam. Bár az anya től fiatalnak tűnt Crista korához képest. Mindketten lenézően mértek végig. Az apa szeme megakadt a dzsekim alól kikandikáló tetkókon. Minkét karomon volt egy, beborítva az egészet. Törzsi minták voltak, amik hosszasan összefonódtak. Az új pszichológus kidugta a fejét és rám mosolygott. 
-Noah Hutchins, igaz? Gyere csak beljebb.
Beléptem a giccses szobába, ahol minden tárgyról lerítt, hogy egy jókedvű nő rendezte be a helyet.
-Melissa Peterson vagyok.- mutatkozott be. Megráztam a kezem, majd levágtam magam a székre. Még érződött a levegőben Crista kakaóillata.
-Örülök, hogy megismerhettelek, Noah. Szeretném, ha barátok lehetnénk. Utánaolvastam pár dolognak és úgy érzem, szükséged van a segítségre.
Úgy néztem rá, mint valaki őrültre. Nem volt szükségem segítségre.
-Noah, nagyon sajnálom, ami a szüleiddel történt.- szólalt meg újra.
Ekkor lett elegem. Indulatosan felpattantam.
-Nem azért jöttem ide, hogy a sajnálkozását hallgassam.- mondtam feldühödve.- Nincs szükségem erre.
Az ajtó fele indultam. Hallottam, hogy Mrs. Peterson feláll.
-Noah, állj meg.
Nem volt kedvem hozzá.
-Noah, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a segítségemmel újra láthatod a testvéredet?
Megdermedtem és megfordultam. A dilidoki várakozóan nézett. Nagyot nyelve visszaindultam és leültem arra  a nevetséges, rózsaszín selyemmel bevont székre.           

Prológus

Sziasztok, kedves olvasók. :D 
Íme, itt egy újabb blog, remélem majd tetszik nektek. Ha igen, akkor komizzatok és pipáljatok. 



A nevem Crista Jansen. Látszólag tökéletes életem van. Egy hatalmas, palotaszerű házban lakom. Rengeteg drága ruhám és díszes ékszereim vannak. Van saját kocsim és a telefonom is a legújabb példány. Úgy hangzik ugye, mint valami igazi álom. Pedig nem. 
Két éve elveszítettem a bátyám. Rayn volt az egyetlen személy, aki megértett engem, mióta apa és anya elváltak. De most ő is elment. 
A mostohaanyám, Isabelle a bébiszitterem volt, amíg viszonyt nem kezdett apával és apa el nem vette őt. Azóta terhes lett és még csak egy szép szóra sem méltat. Semmi. Mintha nem is léteznék. Apát meg csak az érdekli, hogy egy boldog, tökéletes családnak látszódjunk. És, hogy beleszóljon az életembe. 
Most már nem is olyan tökéletes az életem igaz? Szerintem sem. Sőt, sokkal inkább borzalmas volt. De aztán megjelent Noah és hirtelen minden tökéletessé vált.