2017. február 7., kedd

17.Fejezet - Andalító boldogság, szigorú némaság

Sziasztok, manócskáim. :))
Egy ideje mind rá kell jönnöm, hogy sorra hanyagolom el minden blogom. Ez pedig nagyon nem jó. Mint már egyszer elgondoltam, de végül eldobtam az ötletet, talán megint szüneteltetnek kéne ezt a történetet, mert bár címötleteim vannak, megvalósítani elég nehéz számomra. Nem tudom, milyen lett ez a fejezet, az biztos, hogy elég rövid, remélem azért elmegy, de ha mégse sikerült olyan munkát végeznem, amit ki is adhatok a kezeim közül, csak szóljatok, és valamilyen módon orvosolom. Vagy megpróbálom. 
A blog designcserén esett át, a régit már meguntam, ami az igazság, és ez a mostani olyan más és nagyon tetszik nekem. 
Sok-sok puszit küldök nektek,
xoxo Writer Girl

*Crista*

Ha erősen hiszel benne, minden álmod valóra válhat, akár egy Hollywoodi boldog végű varászmese. Talán nem érkezik meg tökhintón a tündérkeresztanya, nem bújtat üvegtopánkába, nem tör az életedre egy irigy mostohaanya (bár őszintén nem csodálnám ha így lenne), és nem alszol át száz évet az igaz szerelemre várva, a mesés befejezés akkor is megtörténhet. Ez a befejezés pedig valami még csodálatosabb dolognak a kezdete. Mindenki megkapja előbb vagy utóbb a jutalmát, legyen az rossz avagy jó. S mi sem tükrözi ezt jobban, minthogy most itt állok az autók lámpájától megvilágított utcán, a toronyóra éjfélt üt, mi pedig szinte összeforrunk Noah-val. Azzal a Noah-val, aki fél perccel ezelőtt megcsókolt engem, igen, Ő csókolt meg ENGEM, és azóta sem engedett el, még a gigantikus puszi után is magához ölel, lehunyjuk a szemünket, a homlokunkat egymásnak támasszuk, közben pedig levegő után kapkodunk. Szorosan összezárt szemekkel mosolygok a semmibe. Ez tényleg valami csodaszép dolog kezdete.

***

A naptáram szerint pontosan egy hete alkotunk egy párt Noah  Hutchinssal. Felvállalni még ugyan nem vállaltuk fel a nagyközönség előtt, részben a téli szünet miatt, és részben miattam is. Noah nem volt oda az ötletért, de őszintén, ki is hibáztatná érte. Úgy érezte, miatta vagyok húzódzkodó, netalán Luke miatt, míg végül el nem magyaráztam, hogy egyszerűen nem érzem őt késznek arra, hogy belekeveredjen az életem okozta zűrbe. Ráadásul abban is teljesen biztos voltam, hogy apa semmiképp se fogadná el a kialakult helyzetet. Isten óvja azt az embert, akire apa rááll. Egyszer történt, hogy egy üzlettársa világosan megmondta a véleményét Isabelle-ről, gondolhatjátok is, hogy mit, Isabelle pedig hisztisen elpanaszkodta mindezt apának, aki nem elég, hogy visszamondta az ajánlatot, ki is rúgatta az illetőt, sőt, még fel is jelentette, a szegény pára pedig jókora összeget kellett fizessen a banyának. Ezért is, Noah-nak bármennyire rosszul is esett mindez, nem voltam még felkészülve a háborúra. Nem voltam készen a vesztésre.
Az alatt a rövid hét alatt, amit szünetnek tudhattunk be, a diáksereg között hatalmas téma volt a Luke vs Noah verekedés, mindenki találgatott, mindenki tervezgetett, de egyvalami mindenkinek választ nyújtott: az egész miattam történt. Szerintem már mindenki várta a legelső tanítási napot, kíváncsiak voltak a fejleményekre, a jóakarók és a rosszakarók egyaránt. Ilyen hangulatban visszatérni egy párként olyan, mintha céltáblát tűznél a fejedre. Talán Noah még nem ismerte eléggé a gimi alapszabályait, én igen, pontosan tudtam mindent, s féltem is tőle, nagyon.
Tehát mindent összefoglalva a lényeg, hogy bár egy párként tekintettünk, magunkra, az osztálytársaknak, évfolyamtársaknak, meg úgy az egész diákságnak erről nem kellett tudnia. Most frappánsán hogy is old meg a helyzetet? Maradtak a korrepetálások és a délutáni tanulások az együtt töltött időben. Nem romantikus, nem is gyertyafényes randi, de valamit mindig meg kell szokni, mert úgy hozza a sors. A többi szabadidőmet, mikor a szülők figyelmét  kellett élveznem, mert nem igazán tetszett nekik, hogy mondjuk örökre végeztem az exbarátommal, Brigite mellett töltöttem, de ő sokszor annyira elvolt magával meg az új udvarlójával, hogy az idő csigalassúsággal telt mellette.       -És képzeld, mikor hazavitt a menő autójával, az ajtóban kaptam egy hatalmas puszit tőle - mesélt e tovább a saját baját az állítólagos legjobb barátnőm, velem mit sem törődve, észre sem véve, hogy kedvetlenül kuksolok, és egyáltalán nem izgat az új áldozata, mert úgy sem maradnak  tovább két hónapnál együtt. De nekem minden alkalommal végig kellet ezt szenvednem vele, mint gy figyelmes társ. És a felém háruló figyelem mégis hol maradt el?! - Collin azt is mondta, hogy szuper csaj vagyok, és áthívott magához holnapra, aztán el akar vinni randira, de gondoltam, előbb elkérem a piros ruhád, mert az olyan jól áll nekem. Crista, minden oké?
Vágtam egy grimaszt, ami igazából mosolynak készült, de elveszett valahol félúton, így látszott rajta, mennyire erőltetett lett. Én őszintén próbáltam kedves lenni, tényleg, rendes barátnő, egy megértő barát, de az utóbbi időben minden a feje tetejére állt, teljesen tehetetlennek éreztem magam, ő pedig még akkor is képes volt ennyire egoista lenni, mikor lerítt rólam, hogy valami egyáltalán nem kerek. Nem akartam kiakadni, sem szemétnek tűnni, mégis nagyon elegem volt már ebből az állapotból, meg Brigite hozzáállásából, ami nagyon kezdett Isabelléhez hasonlóvá válni. Vagyis csak én, és senki más nem számít.              
-Persze, minden rendben van - erőltettem magamra egy vérszegény mosolyt.
-Akkor jó - vont vállat, majd vissza is tért magára. - Szóval, kölcsönadod a ruhát?
-Izé, az van, hogy azt a ruhát akarom felvenni apuék babaváró bulijára - hazudtam, és tudtam, hogy Brigite is tudja ezt, elvégre tisztában volt vele, hogy gyűlölöm azt a piros ruhát. De ne már, elkéri, mert jól áll neki?
-Nem is kedveled azt a rongyot - kapta fel a vizet, már rongynak titulálva az előbbi darabot. Micsoda véleményváltozás! - Jó, tudod mit, akkor keresek mást. Azt hittem, ennél jobb vagy - pattant fel, és kiviharzott a szobámból. Még az emeletről is hallottam, ahogy becsapja az ajtót. A lelkiismeretem azt diktálta volna, hogy menjek utána, mégsem tettem. Egyszerűen nem érdekelt az egész annyira, hogy most utána rohanjak és kérleljem a bocsánatát. Helyette eldőltem az ágyon és olvastam.
Délután öt felé megszólalt a telefon, a kijelzőm pedig Noah nevét dobta ki. Hatalmas mosollyal a fejemen vettem fel a készüléket.
-Szia - köszöntem lelkesen, mint egy gyerek a cukorboltban.
-Szia - köszönt vissza, és éreztem, hogy mosolyog. - Mit csinálsz?
-Várom, hogy a liba és a pincsi menjen el itthonról - célozgattam Isabellre, meg arra, hogy apa kutyamódra követi mindenfelé. - Igazából unatkozom. Nem jönnél át?
-Mikor lépnek le az ősök?
-Szerintem max negyed óra, fél hatra beszélték meg a rendezővel a találkát. Isabelle bulit akar a gyereknek. Apa mindig szeret pontos lenni - gondolkodtam.
-Fél hatra ott vagyok.
Igazából ez volt az a pillanat, mikor totálisan kétségbe estem. Oké, Noah már jó párszor volt nálunk, de még nem úgy, mint a pasim, és ettől beparáztam. Vajon átöltözzek? Csinos legyek, vagy hétköznapi? Csináljak valami kaját? Vajon mit fogunk csinálni, míg jönnek apáék? Végül arra jutottam, hogy majd max megnézünk egy filmet, a kinézetemet meg elég jónak gondoltam, vékony leggings volt rajtam, kicsivel térd fölé érő kötött ruha, a hajam pedig befonva pihent a vállamon. Ciki lett volna kiöltözni egy egyszerű délutánhoz.
Alighogy apa luxusautója kihajtott az utcából (olyan erős motorja van, hogy még a szomszéd városból is hallatszik, ha az ember jobban odafigyel), azonnal figyelmes lettem a motor zúgására. Szinte kétség nélkül tudtam, hogy Noah érkezett, a fellegek közt röpködve siettem eléje az ajtóba. Lehet, hogy csak az új helyzet, de Noah-t még a szokásosnál is jóképűbbnek találtam a fekete, térdél kikopott nadrágjában, a nyitott bőrdzsekije alól kikandikáló fekete pulcsijában és a sisaktól összekócolódott sötét hajával.
-Szia - suttogtam zavartan, ő pedig egy eszméletlen mosoly kíséretében megragadta a derekam, magához húzott, és egy hatalmas csókot nyomott a számra. Ahá, szóval így állunk! Még egy kis idő, amíg beleszokom, hogy ne piruljak el, de meg lehet kedvelni.
-Senki sincs itthon? - kukkantott be mögém a házba, én pedig még enyhe kábulatomban megráztam a fejem. - Szuper - vigyorgott rám édesen, és a vállamat átkarolva belépett a személyes kastélyomba, ami inkább egy várbörtönhöz hasonló.
-Bocsi, ha kupi van, Brigite nálunk volt, és kedvetlenül lépett le - magyarázkodtam lányosan, a hajamat csavargatva, bár minden volt a nappaliban és úgy a ház minden részén, csak rendetlenség nem.
-A szöszi barátnőd, ugye? - gondolkodott magában, keresve a névhez illő arcot. - Ő sem tud semmit rólunk?
-Nem - ráztam a fejem. - Egyelőre csak mi vagyunk ennek a részesei.
-De jó - vágta le magát a kanapéra, az arcáról leolvashattam, hogy nem nagyon tetszik neki, hogy még egy hozzám közel álló személy elől is eltitkolok mindent.
-Én csak szeretnék még egy kicsit kimaradni abból, ami jön - kucorodtam le melléje, fejem a vállára hajtva. Ettől egy kicsit megenyhült, de nem nagyon.
-Jó, mindegy. Nézzünk valamit - tanácsolta, én pedig kerestem egy filmet. Néma csendben  néztük végig, próbáltunk örülni az együtt töltött pillanatnak. Nem sikerült.        

2016. december 31., szombat

Boldog Új Évet!

Drága kicsi blogmanócskáim! Boldog Új Évet, szerencsés és bőségekben teli új esztendőt kívánok mindenkinek, mindazonáltal szeretném megköszönni mindenkinek, hogy olvassa a blogom és azt is, hogy a megjegyzésekkel kedvesen motivál engem. Kívánom, hogy minden álmotok teljesüljön. :)

2016. december 21., szerda

16.Fejezet - Éjféli csók

Sziasztok, blogmanók. :))
Mindig úgy elhanyagolom ezt a blogot, ami engem személy szerint nagyon tud zavarni, így úgy döntöttem, ideje már ide is jelentkezni, így megpróbáltam egy hosszabb fejezetet hozni. Szerintem már mindenki rájött, aki elolvasta a címet, hogy most egy fordulópont érkezett el a közkedvelt szereplőink életében. Nem akarom tovább sokasítani a szót a semmiért, remélem tetszik, írjatok véleményt alul. 
xoxo Writer Girl :)) ❤❤
*Crista*

Ha valaki azt mondta volna nekem egy hónappal ezelőtt, hogy a mai nap egy hatalmas fordulópont az életemben, valószínűleg azt hittem volna, hogy őrült, esetleg kinevettem volna. De az sem valószínűtlen, hogy csak egyszerűen otthagynám, utána pedig jól kinevetném a háta mögött. Azok után azonban, ami a mai nap történt, el sem tudom képzelni, hogy az életem a régi maradjon. Hatalmasat változott körülöttem minden, és már én magam sem lehetek a régi soha többé.
Még a bál gondolatát is utáltam, pedig eddig mindig olyan kitörő izgalommal vártam, most azonban Luke kiölte belőlem a jókedvet. Emellett Isabelle is ette a fejem a másik félről,mondta a szokásos idegesítő szöveget arról, hogy a jó kinézet mennyire fontos egy nő életében, meg bla bla bla, én persze figyelmen kívül hagytam, amíg lehetett, azonban mikor rám erőszakolta magát a ruhavásárlásnál is, már nem bírtam tovább. Olyan ruhadarabokkal állt elő, hogy az nem igazi, de én fel nem vettem volna akkor sem, ha lefizettek volna. Egyszerűen nincs az a pénz, hogy egy banya miatt prostituáltnak nézzek ki mindenki előtt. Kínomban végül elhívtam Brigitet is, hogy segítsen ki engem a megfelelő öltözék kiválasztásában, ő pedig boldogan belement, persze Isabelle is kijelentette, hogy ő is elkísér minket, ennek kevésbé örvendtem. És annak sem, hogy amint otthon, a boltban is viselte magát, előtört belőle a szokásos ,,madame". Végül beletörődött vagy nem, én magam választottam, a saját elképzelésem szerint.
A ruha, amit megvettem, egyszerűen meseszép volt. A rózsaszín és a vörös átmeneti színében pompázott, pánt nélküli, szív alakú mellrésszel. Ezt egy, a hasamig leérő gumis rész követte, ami rám tapadt és szépen kiemelte a félig meddig karcsú alakom, a hasam pedig nem látszott. A csípőmön egy csinos, vékony, ezüst öv feszült. Az alsószoknya szintén rám tapadt, amit körbevett egy térd fölé érő, hullámzó réteg, középen enyhén széthasítva. A szoknya minden lépésnél körülöttem lebegett, mesésen állt, és tökéletes volt a vörös hajamhoz is, ráadásul olcsón sikerült megvennem. Isabelle tiltakozott ellene, de ketten voltunk az egy ellen, nyertünk, mi több. apa is úgy vélte, gyönyörű leszek benne a bulin.   Brigite egy sötétkék, hosszú nyakú, háromnegyedes ujjú, térdig érő szaténcsodát választott, az ára láttán elsírtam volna magam, a barátnőm mégis túl bőkezű volt magával szemben, mert simán kijelentette, hogy extra dögös benne, neki kell.
Szóval kábé így telt el ez a csodás vásárolgatás, ami eredetileg szórakoztató lett volna, de nem lett, mégis, legalább sikeres volt, és valahogy eltelt. Azt már kevésbé vártam, hogy Luke meg az önelégült feje beállítson hozzánk, azzal a szándékkal, hogy elvigyen magával. Keserű mosollyal az arcomon készülődtem, lévén nem az az ember volt a várva várt kísérőm, akit igazán akartam.
A szolidat választottam a kinézetemben, ugyanis biztos voltam benne, hogy ha valami kihívót vennék, Luke úgy értelmezné, hogy ez neki szól. Csak enyhe szemfestéket vittem fel, kis spirált és szájfényt, a hajam pedig apró copfba fogtam kicsivel a tarkóm felett néhány tincset szabadon hagyva. Ezzel meg is voltam, nem akartam túlcsicsázni semmit se, lévén a kevesebb több elv érvényesült nálam. Így álltam készen arra, hogy életem legrosszabb bálján vegyek részt.
Pontban kilenckor érkezett Luke, méretre szabott, háromrészes öltönyében. A boszorka Isabelle nem hagyta abba az órákat, hogy milyen helyesek is vagyunk együtt, nekem meg se kedvem, se türelmem nem volt megmondani, hogy hova is tegye a megjegyzéseit, mert úgysem ér el semmit, soha többé nem szándékozok összejönni egy olyan személlyel, aki csak egyetlen dolgot akar tőlem, azt pedig nem akarom megadni neki.
Luke úgy mosolygott rám, mint a következő trófeájára.
-Gyönyörű vagy, Crista - bókolt nekem, még csókot is nyomott a kezemre. Undorodva húztam vissza, meglökve Luke vállát. Ő úgy mosolygott ezen, mintha valami jó vicc lenne, és csak hülyülnénk, pedig mi sem állhatott volna messzebb az igazságtól.
-Majd jövök - vettem el a kabátom, a mobilom belegyömöszöltem egy táskába, aztán kifordultam az ajtón. Meg se lepődtem azon, hogy ez jókora limuzin parkolt a házunk előtt. Ez mind annyira nagyon, de nagyon vallott erre a pénz- és figyeleméhes srácra.
Luke a hátamra fektette a kezét, mire kellemetlenül megszaporáztam a lépteimet, ő pedig nagyot sóhajtva eredt utánam.
-Legalább úgy tehetnél, mintha örülsz nekem- morgott gorombán.
-Tehetném, de mivel kényszerítettek - vontam vállat ugyanolyan hangsúlyban. - Ne várj tőlem sokat ezek után.
Ezek után az utat csendben töltöttük el.

A suli előtt már nagy volt a nyüzsgés, mikor megérkeztünk. Minden szem felénk fordult, ahogy Luke kisegített, pontosítok, kiráncigált a limóból, ugyanis az eszemtől ott töltöttem volna minden egyes percet. Magamba fordulva léptem be az ajtón, még csak nem is mentem fényképet készíteni, legyen csak, amiről pletykáljon utána a sok rosszakaró. Luke lelépett, amint lehetett, ráfogta, hogy fontos dolga akadt, pedig tudtam, hogy a hátsó öltözőben isznak a többiekkel, ezerszer tapasztaltam már. Luke nyilván abba a hitbe ringatta magát, hogyha már nem érdekel engem, minden el is felejtek. Magamban fortyogva vágtam le magam az ideiglenesen kialakított pulthoz, magamban átkoztam mindenkit, akit lehetett.
Percekig ülhettem magamban, csak Brigite botladozott oda pár percre a tűsarkain, hogy bemutathassa Collint, az új pasiját. Collins Sanders új diák volt, egy csereprogramnak hála került hozzánk. Nem ismertem igazán, párszer láttam, ahogy elvolt a többiekkel, de nem ismerkedtünk. Mindezek mellett meg kellett hagyni, hogy helyes srác volt a barna hajával, és a nagy, világoskék szemeivel, nagyon jól nézett ki a barátnőmmel, én meg örültem, hogy Brigite végre túllépett Cabe-en, aki, ha jól láttam, igencsak közeli kapcsolatot ápolt Beth-szel az egyik sötétebb sarokban.
Már azon voltam, hogy kész, én megyek, mikor hirtelen valaki levágta magát mellém, aztán megcsapott Noah kellemes illata. Rendesen meglepődtem, hisz úgy tudtam, Noah nem jár ilyen helyekre gyakran.
-Nézd csak, kit hagyott ott a partnere - húzódott gúnyos mosolyra a szája. - Nem jött össze a randi?
Hátranéztem a ,,partneremre", aki épp egy gyanús löttyöt vedelt, aztán visszafordultam.
-Luke egy idióta - mondtam az igazságot. - Azért jöttem vele, mert apáék megtervezték. Vagy Isabelle. Nem is tudom igazán, de szerintem az a házisárkány is benne volt.
-Nekem nem úgy tűnik, mintha a srác annyira aggódna érted - nézett ő is a válla fölött Luke-ra. Most kihasználtam a pillanatot, és végignéztem rajta. Fekete farmert viselt, fehér inget, ami a könyökéig fel volt gyúrva, és fekete katonai bakancsot. Nem volt rajta sem zakó, sem nyakkendő, nekem mégis ő volt a legdögösebb pasi az egész teremben.
-Hát nem is. Akart valamit, de most, hogy tudja, úgysem lehet az övé, inkább felszed valakit, nehogy romokba dőljön az önbecsülése - húztam el a szájam.
-Erről inkább nem akarok tudomást szerezni - szorította ökölbe a kezét, az ujjai egészen elfehéredtek. -Akarsz táncolni? - tereltem hirtelen el a témát.
-Nem igazán vagyok az a....táncos fajta.
-Hát, én abban hiszek, hogy egyszer mindennek eljön az ideje - álltam fel, aztán a kezétől fogva húzni kezdtem. A zene lassúra váltott, én pedig hozzábújtam Noah-hoz, éreztem magamon az óvó ölelését, lehunytam a szemem, és élveztem a pillanatot amíg lehetett....., mert meglehetősen hamar vége lett.
Alig hogy beleéltem magam mindebbe, hirtelen valaki ellökött Noah-tól, Luke pedig dühösen mászott Noah képébe. Elég viccesen nézett ki a helyzet, lévén Noah magasabb és izmosabb is volt, arról ne is beszéljünk, hogy Luke részegen dülöngélt, Noah pedig elég stabilan állt a lábán.
-Szóltam, hogy szállj le a csajomról - fröcsögte Luke.
-Nem én hagytam magára egy bulin, ahova együtt jöttünk - replikázott Noah higgadtan.
-Úgy néz ki, nem vetted a szitut, de én szívesen besegítek - vágott Luke hirtelen egyet Noah gyomrába. Az utóbbinak épp egy izma rándult meg, aztán visszavágott, méghozzá erősen. Luke egy akkorát kapott az állára, hogy azonnal padlót fogott, a szája pedig felhasadt. Noah újra ütni készült, de elkaptam a karját.
-Hagyd, ne bántsd - csimpaszkodtam rá, aztán Luke-hoz fordultam. - Te pedig ne viselkedj úgy, mintha  valami használati tárgy lennék. Miután a fiúk továbbra is gyilkosan meresztgették egymásra a szemüket, muszáj volt valamit tennem. - Noah, kérlek, menj egy kicsit ki. Luke, nekünk beszélnünk kell. - Noah tiltakozni akart, de a mellkasára fektettem a kezem. - Tíz perc, és jövök, ígérem.
Amaz fújtatva ment ki a teremből, én pedig ott maradtam a részeg exbarátommal. Luke feltápászkodott, én pedig intettem, hogy menjünk hátra.
-Oké, ezt abba kell hagynod - fakadtam ki, mikor hallótávolságon kívülre kerültünk.
-Mit? - értetlenkedett.
-Ezt az egészet, hogy úgy csinálsz, mintha együtt lennénk. Annak már rég vége.
-Ezt még senki sem mondta így a képembe - hajtotta hirtelen le a fejét.
-Pedig igaz - vontam vállat. - Jó volt, amíg volt, de elmúlt. Tovább kell lépnünk.
-És ő boldoggá tesz? - nézett kifele, nyilván Noah-ra célozva.
-Azt hiszem - vallottam be. - Vele olyan nagyon más. Neked is meg kellene keresned a boldogságot.   -Igen, igazad lehet - nézett szomorúan, aztán hirtelen magához rántott. - Sose foglak elfelejteni, Crista. Nagyon szerettelek valamikor.
-Én is téged. - Valamikor. - Most mennem kell.
Elléptem tőle, és rohantam kifele, a saját boldogságom felé.

*Noah* 

Már letelt a tíz perc, de Crista még nem volt sehol, és ez nagyon idegesített. Bele se mertem gondolni, mit teszek, ha Crista azt a senkiházi fajankót válassza helyettem. Az biztos, hogy nem állok jót magamért. 
Még kabát se volt rajtam, úgy fagyoskodtam a hidegben, készen állva, hogy induljak, ha Crista nem érkezik meg. Aztán mikor már tényleg indultam volna, kicsapódott az ajtó, és kilépett rajta a vörös angyalom. Odasétált hozzám, végig a szemembe nézve. 
-Mond, hogy engem választottál - karoltam át a derekát. 
-Téged választottalak. Mindig - felelte. 
Nem is kellett több, azonnal magamhoz vontam, és végre megcsókolhattam, amire már olyan régen vágytam. Egy közeli harang pont éjfélt kongatott. Hát mégis vannak tündérmesék!                   

2016. november 20., vasárnap

15.Fejezet - Kényszerpartner

Sziasztok, blogmanók. :) 
Párápám.... új rész érkezett. Az előbbi annyira rövid és semilyen lett, és ezt annyira szégyellem, de őszintén szólva ötletem sincs, hogyan tovább. Szünetelni, törölni mégsem akarok, így ritkábban tudok érkezni, kevesebb résszel. Az előbbi még tartalmilag sem volt megfelelő, úgy gondolom, ezért a mostanival próbállak kárpótolni titeket. :) 

*Crista* 

Alighogy Noah kilépett az ajtón, összeroskadtam a padlón. Valami furcsát éreztem, ami leginkább a hiány érzése lehetett, de nem az a hiány, amit a bátyám iránt is érzek, a tudat, hogy többé nem tér vissza. Ez inkább ahhoz hasonlított, mikor kitépik a szíved, és elviszik jó messzire tőled, te pedig úgy érzed, többé élni se tudsz. 
A fejemet a kezembe hajtottam és éreztem, ahogy könnyekkel telik meg a szemem. Nem is értem, mi volt ez az előbbi reakcióm, de fájt, hogy Noah így reagálta le az egészet. Szerettem Noah-t, attól viszont tartottam, hogy ő nem biztos, hogy viszonozza ezt, csak kényszert érez arra, hogy viszonozza a szívességet. Ezt pedig nem éltem volna túl, így inkább ellöktem őt, most pedig szenvedek.

***

Akkor álltam fel, mikor hallom apa autójának hangját. Egészen addig a földön kuporogtam, azon gondolkodva, vajon mi történik, ha Noah úgy döntene, elege van az egészből és többé nem akar velem foglalkozni. Gondolatban gyorsan összeszedtem magam, leporoltam a farmerom és beültem Ryan autójába. Próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon elfoglalt. A garázsajtó felnyílt, csakhogy akit a másik oldalán láttam, az közel sem apa volt, de még az egyik ismerőse sem. Luke állt az ajtóban, önelégült fejjel. Úgy lépett be, mintha a vörös szőnyegen sétálna, miközben én csak bámultam. Hogyan jött be, honnan tudta, hol is a pótkulcs? És egyáltalán miért vette a bátorságot, hogy ide jöjjön? És még sok, ehhez hasonló kérdés futott végig az agyamon.
-Szia, Crista - köszönt oda Luke, figyelmem kívül hagyva, hogy úgy nézek rá, mint egy őrült. - Ronda egy autó. Miért kell neked?
Jó, az egy dolog, hogy csak úgy betör ide, na de még a bátyám féltett kincsét is ócsárolja?! Azt már nem!
-Mi a fenét csinálsz itt? - hallottam a saját dühös hangom.
-Nyugi, kislány, nem kell úgy kiakadni - vonogatta a vállát tök természetesen. - Elmondhattad volna, hogy velem akarsz a bálba menni, nem kell így letámadni, mert nem jöttem rá.
Mi van?!  Ez meghülyült? Most tényleg úgy éreztem magam, mint egy őrült. Mert hát én közel sem akartam Luke-kal menni sehova, pláne nem a bálba Emlékeztem az utolsó esetre és az bőven elég volt. Igazából abban reménykedtem, hogy Noah meghív, de erre kevés volt az esély, pláne most, mégis inkább mentem volna  egyedül, mint az exbarátommal.
-Miről beszélsz? - nyögtem ki, kínosan nevetve. Ez a helyzet annyira abszurd volt, holott sem én, és remélem sem Luke nem volt részeg. De akkor mégis honnan vette ezt a nevetséges ötletet, hogy vele akarok a bálba menni? Mert ahogy emlékszem, Luke azért nem olyan volt, aki csak úgy letámad egy embert és kezdi a hülyeségét.
-Ugyan, Crista. Tudok a titkodról - kacsintott rám. Felfordul a gyomrom. - Nem kell tettetned a bolondot. Nekem nincs ellenemre a dolog. Emlékszek az utolsó bálunkra?
Hogyne emlékeztem volna. Akkoriban imádtam kivágott ruhákat hordani és felkelteni mások figyelmét Ezzel csak azt értem el, hogy jól leittam magam és kis híján megtörtént az a dolog Luke-kal. Szerencsére hamar észhez tértem, de a gond már elkerülhetetlen volt. Ezt követően csak folyamatosan veszekedtünk egymással, rá egy hónapra pedig szakítottunk.  Szerencsémre persze.
-Igen, emlékszem - közöltem, mire felcsillant a szeme. - Hogy is tudnám elfeledni, mekkora egy szemét állat voltál. Az előbbire pedig, figyelj, Luke, fogalmam sincs, mit hallottál, de eszem ágában sincs veled menni bárhova is.
Erre csak nevetett. Hogy képes még most is nevetni? És mégis mi olyan vicces, hogy nevessen rajta?
-Én mást hallottam. De legyen - vont vállat. - Tegyük fel, hogy mégsem akarsz velem jönni. Más hívott talán? - Az arckifejezésemet látva ismét undorító módon hahotázni kezdett. Hogy voltam képes régen szeretni őt? - Mit hittél, Crista? Hogy az a Hutchins magával visz majd? Épphogy megkapja, amit akar és lelép, te is tudhatnád. Egyedül pedig semmiképp se mehetsz, a szüleid nem engednék meg azt a szégyent. Így csak én maradtam, királylány. Együtt megyünk a bálba. Szokj hozzá - lépett ki az ajtón. - Ja - fordult hirtelen hátra. - És lágy csinos.
A szerszámos láda jóvoltomból nagyot csattant a lecsukódó garázsajtón.

***

Egész idő alatt azon agyaltam, vajon ki is találhatta ki ezt az orbitális baromságot Luke-kal, mégis ki beszélhetett neki ezekről a dolgokról. Végül azon találtam magam, hogy az egyetlen ember, aki még jóban is van Luke szüleivel, s annyira örült, mikor összejöttem a sráccal, az Isabelle, a kis boszorkány. Persze képes lettem volna robbanni, mikor az az átkozott nőszemély besétált az ajtón. Nem szóltam azonnal, megvártam, hogy apa elvonuljon, és akkor mentem Isabelle után fel a szobájukba. Annak ellenére, hogy elvileg csak egy megbeszélésen voltak, Isabelle úgy kicsípte magát, mintha egy ötcsillagos étterem megnyitójára készült volna. Kérdő arccal fordult hozzám, én meg legszívesebben kikapartam volna azokat a gonoszan csillogó szemeit. Azonnal letámadtam. 
-Te mondtad Luke-nak, hogy vele akarok menni a buliba? - vontam azonnal felelősségre. 
A gonosz hárpia még félredöntött fejjel méregetett, mint valami selejtes árut. 
-Örülnöd kellene, hogy az a fiú még foglalkozik veled - mondta megrovóan. 
-Hadd döntsek én a saját dolgaimról - csattantam fel. 
Pont ekkor nyitott be apa is, vörösödő fejjel, és természetesen, mert miért is ne, rám volt dühös. 
-Kisasszony, már megint milyen bajod van Isabelle-lel?! - kiáltott rám. 
-Semmi, édesem, csak szerveztem neki egy randit, ő pedig nem akarta - húzta végig a boszorka a ronda, vérvörös körmeit apa karján. 
-Milyen randi? - nézett felé apa. 
-Azzal a kedves fiúval, tudod, Danielsék fia.
-Ez remek ötlet - értett egyet apa. Most már ő is ellenem van?
Inkább csak kiviharoztam a szobából, bevágva magam után az ajtót. Elegem van ebből az egész életből!

*Noah*

Kedvtelenül feküdtem a kanapén, komótosan bámulva a plafont. Annyira meguntam ezt az egész helyzetet, az pedig iszonyatosan idegesített, hogy bármit is teszek, Crista úgyis azt a seggfejt választotta helyettem. Beth pedig csak rátett még egy kanállal, mikor kárörvendően érkezett haza, egyenesen a szemembe mondva: 
-Képzeld csak, a drága pénzes kisasszonyod mással megy a bálba. Luke-kal. 
Itt lett végképp elegem, felborítottam az asztalt, feldöntöttem két széket, aztán valahogy lenyugodtam. Ha Crista csak játszott, hát legyen. 
Keresgélni kezdtem a telefonomban, végül megakadt az ujjam egy volt majdhogynem barátnőm nevén. Megnyomtam a hívógombot.
Szükségem van rá, hogy kikapcsoljam az agyam, ő pedig biztosan segít majd. Crista meg elmehet a fenébe. 

2016. november 8., kedd

14.Fejezet - Nem igaz

Hellóbelló, blogmanók. :D 
Remélem, mindenki jól van. Mielőtt még azt gondolná valaki, hogy eltűntem innen, gyorsan jelentkezek és hozok egy újabb részt. A történet egyre jobban halad egy bizonyos fordulópont felé, amit szerintem mindenki ért. 
Kérlek, látogassátok a többi oldalam is, ha akartok, írjatok véleményt. Persze ide is kérek néhány komit, különben nem lesz következő fejezet (haha, bekeményítettem :D)
Szóval, élvezzétek a részt és dobjatok meg pár hüvelykujjal. 
UI. Kicsit rövid rész lett, de a nagy dobást az izgalmasabb részhez tartogatom, remélem, ki tudjátok várni. :)


*Crista* 


Kétség sem fér hozzá, őrült vagyok. Egy hatalmas bolond. Abból is a súlyosabb fajta. Egész életemben bánhatom, hogy semmit se örököltem anya vadságából. Ha egy cseppet is örököltem volna belőle, most nem lennék itt, ahol vagyok, a szobám padlóján, felhúzott térdekkel, és gondolkodnék azon, mit is ronthattam el előző életemben. 

Noah szokás szerint tizenkettőkor jött át hozzám, aztán, ahogy mindig is, az autóban tanultunk, felhúzott térdekkel. A matekot vettük át, elég lassan méghozzá, elvégre sokkal inkább egymás bámulásával voltunk elfoglalva. Nem tudnám megmondani, mikor, de kezdtem úgy érezni, kialakult köztünk valami nagyon szoros.   Ahogy el-elsimított egy-egy hajtincset az arcomból, éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Egyszer még bele is pirultam, Noah pedig jót szórakozott rajtam. Ha-ha!
Néha meg egyszerűen csak ültünk egymás  mellett, néha összesimuló ujjakkal, s elvoltunk a magunk képzeletvilágában. Brigite erre biztosan azt mondta volna, hogy olyan, akár egy szerelmes Disney film. Éppenséggel nem érdekelt, mert annyira jól voltam és annyira élveztem minden múló pillanatot, hogy szinte nem is tudtam másra figyelni.
Később, mikor végeztünk, a hátunkat nekidöntöttük a falnak és úgy csúsztunk le a padlóra. Noah mesélt, úgy mindenről, a munkájáról, arról, hogy bulit tervez jövő hét végére, végül arról mesélt, mennyire is utálja a bálokat. Erre persze lányosan szörnyülködtem, mire megint kiröhögött. Kezdem azt érezni, jól esik neki, ha kiröhöghet.

-A lányok furák - mondta egy idő után, mikor épp azt vázoltam, mi mindenre jó egy bál. Szép ruhák, csinos haj, tánc és a többi.
-Nem. Csak a semminek is örülnek - védtem azonnal a nemem.
-Hát, ha mindenki olyan szép volna, mint te, mikor nevetsz, talán még én is örülnék, hogy egy zsúfolt teremben kell rohadnom - vont vállat.
Annyira édes volt, hogy nevetnem kellett. A szavait egyértelműen elraktároztam a nehezebb időkre. Emlékezni akartam rá, hogy Noah valamikor szépnek nevezett.
-Tudod, mikor nevetsz, csak még gyönyörűbb leszel. Mint egy tündér - csúszott közelebb, végigsimítva az arcomon. Az ujjai nyomán lágy bizsergés maradt. Közelebb hajolt, nekem meg kimaradt a szívem. Értettem, mit akar tenni, minden porcikám érte kiáltott, mégis elhajoltam és ellöktem. - Baj van? - húzta össze a szemöldökét.
-Nem - ráztam a fejem.
-Akkor? - értetlenkedett.
-Csak az, hogy... Nem kell úgy tenned, mintha kedvelnél. Nem kell megjátszanod, hogy fontos vagyok neked - csúszott ki a számon a legnagyobb félelmem.
-Mi...hogy megjátszani? Beteg vagy, Crista? Miért nem érezhetnék többet irántad? Mert igenis azt teszem.
-Nem. Te csak azt hiszed, hogy többet érzel. De nem. Ez nem igaz. Ahhoz ismerned is kellene, ez pedig nem igaz. Nem ismersz engem egyáltalán.
-Hát, ha így gondolod - állt fel dühösen. - De csak hogy tudd, nem érdekel, ki is vagy, mert én azt az embert kedvelem, aki mellettem vagy. Ezt jegyezd meg.
Azzal felállt és kiviharzott az ajtón.

*Noah* 

Magamban fortyogva járkáltam fel-le a kihalt utcán. Rohadt hideg volt és valami havas esőféle szemerkélt az égből. Még csoda, hogy sehol egy lélek se volt. Ami mondjuk szerencse, mert nem lehetett kellemes vagy mindennapi látvány egy folyamatosan járkáló, magában káromkodó személy. 
Talán túl gobomba voltam Cristával, mint amilyen voltam. Talán nem kellett volna csak úgy kirohannom onnan. Vagy alapból csak úgy letámadni. Elvégre adhattam volna neki időt. Hülye vagy, Noah. 
Tanácstalanul baktattam a gazdag házakkal teli, számomra ismeretlen utcában. Az agyam közben folyamatosan kattogott. Azon gondolkodtam, vajon visszamenjek-e, megmondjam-e neki, hogy nyugodtan adok időt, csak gondolja meg, mert tényleg nagyon közel áll hozzám. Mert számomra ő az egyetlen lány, aki többet jelent ANNÁL.  Végül a szívem megint legyőzte az agyam. 
-A fene egye meg - morogtam és visszaindultam a fagyos úton. Nem kellett volna. 
Már majdnem elértem a házat, mikor hirtelen kitárult az ajtó, rajta pedig az a köcsög Luke lépett ki, mögötte Cristával. Luke egyszerűen magához ölelte a lányt, aztán még egy puszit is adott, mielőtt leült volna csicsás csodaautójába és elhajtott. Lemeredve néztem a csukódó ajtót. Szívemet ismeretlen érzés facsarta össze. 
Hát rendben, ha Cristának egy ilyen alak kell, én nem leszek útban. Csak ne fájna ilyen nagyon! 










2016. október 20., csütörtök

13.Fejezet - Fény derül a titokra

Hellóbelló, blogmanócskák. :) 
Ki mennyire örül az új résznek? Én személy szerint nagyon örülök, hogy végre volt időm is írni, mert komolyan, a napjaim másból sem állnak, csak felmérőírás, felmérőosztás, tanulás, felelés, a közelgő általános szülőértekezletről pedig ne is beszéljünk, ahol nekünk is részt kell vennünk. 
Gondolom, nem egy szülőnek fog meglepetést okozni a minden tantárgyból írt felmérő. 
Na, lényeg ami lényeg, én itt vagyok és a fejezet is. :) Egy kicsit rövid, de igyekszem.
Komizni, pipálni. :) 
xoxo, Writer Girl



*Crista* 

Mint meséltem, jót tenni, hála nélkül felemelő dolog. 
Miután láttam azt a boldog kifejezést Noah arcán, rájöttem, hogy mindig ezt akarom csinálni. Boldoggá tenni őt is, s boldoggá tenni mindenkit, akin csak lehetséges. Ettől úgy érzem magam, mint valaki jó, nem pedig úgy, mint apa egy halomgyártmánya. Jót tenni egyet jelent egy lelki békével. Én pedig szeretem a lelki békét, szeretem betartani a szavam. Ott és akkor, mikor megláttam azt a meghatott arcot, a könnyes szemekkel, eldöntöttem magamba, hogy kerül amibe kerül, de állni fogom a szavam. A kérdés csak az volt, miként.
Éjszakákat töltöttem azon agyalva, hogyan is verjek át egy igen okos pszichológust. És így is minden csak a szerencsémen állt.

Az utóbbi időben Luke egészen rám akaszkodott, s mikor nem az ő kezét kellett levakarnom néhány igen kényes testrészemről, olyankor Brigite beszámolóit kellett hallgatnom, amit szívesen is tettem, de minden egyes mondatából kihallatszott, hogy a kezdeti fellángolás elmúlt, már csak maximum barátság van köztük. Legalábbis Brigite részéről csak ennyi. Ilyenkor jön a kérdés, hogy akkor mégis miért vannak együtt, mármint ha járnak. Azon kívül, hogy ezzel rendszerint kivívják motoros csirke Beth dühét. Az a csaj olyankor nagyon ijesztő.
A lényeg mégis az, hogy ezen két személynek hála nem tudtam találkozni Noah-val. Órákon láttam ugyan, de nem volt elég. A kielégíthetetlen szívem vágyott utána, vágyott a mosolyára, az apró érintésére. A szerelmes szívem egyszerűen megőrült. Egy tény, hogy a szerelmes emberek igenis megőrülnek a másikért. Néha a szó szoros értelmében.
A mai nap egyáltalán nem figyeltem az órák alatt. Hol azzal voltam elfoglalva, hogy mit is tegyek, hol azon agyaltam, hogy vajon Noah hol lehet, kivel lehet és mégis mit csinál. Értelmes kérdés, valószínűleg órán volt, viszont miután annyi lány figyelmét felkeltette vagy ilyen, vagy olyan módon, nehéz volt saccolni, hogy kinek a társaságában élvezi a napot.
Végül, miután átbucskáztam az órákon, arra a döntésre jutottam, hogy ha már tenni akarok valamit, muszáj lesz először is egy jó ürüggyel bemennem Mrs. P-hez. Csakhogy a heti két látogatásom lejárt, mindenféle ok nélkül pedig nem állíthattam be.
Idegesen toporogtam az ajtó előtt, azon, bemenjek-e, filozofálva, vajon beveszi a mesém, vagy sem. Végül ismét győzött a szív az agy felett, s két koppantás után kitártam az ajtót. Mrs. Peterson kérdőn pillantott fel.
-Crista - mosolygott rám kedvesen, kezével az üres, idétlenül rózsaszín szék fele intve. Miután úgy ahogy lenyugodtam, az a kérdés cikázott át a fejemen, hogy vajon ennek a nőnek hogy nem lesz epilepsziás rohama ennyi szín láttán.
-Jó napot - rágcsáltam a szám, miközben kényelmes ülőpozíciót kerestem.
-Megleptél az érkezéseddel. Valami gond van az időpontokkal? - pillantott fel egy hatalmas iratcsomóból.
-Nem, nem az a gond - ráztam a fejem. Hatalmasat sóhajtottam. - Nekem..nekem beszélnem kell valakivel erről a ...dologról.
Kamuztam. Jó, nem teljesen, időnként voltak rémálmaim, de összességében mindaz kamu volt ami kiömlött a számból. Hazudtam őt anyáról, apáról, Isabelle-ről. De elmondtam mindent, ami igaz volt a bátyámmal kapcsolatban. Csodálkozom, hogy a pszichológus elhitte mindezt. Mégis, egész végig bólogatott, aggódó szemekkel bámult, időközönként tanácsokkal látott el. Azt mondta, teljesen megérti a mostohaanyám iránti ellen szervem, lévén, nem nagyon idősebb nálam. Szótlanul hallgatta, miként zengek ódákat Ryanről, miként bizonytalanodom el anyánál, s mennyire dühös leszek, ha apa vagy akár a születendő testvérem kerül szóba. Végtelenül kedves volt velem. Én meg nagyra értékeltem a megértést, még akkor is, ha nem minden volt valós a történetemből.
Amikor a végéhez értem, fáradtan és megértően bámult vissza, végül kinyitotta a száját.
-Figyelj, Crista, szerintem azt kellene tenned, hogy....
Nem mondhatta végig, hirtelen a telefonja fülsüketítő hangja szakította félbe az eszmecserét. A homloka ráncba futott, ahogy ránézett a készülékre, végül feltartotta egy ujját és kisétált.
Ekkor kellett akcióba lépnem.
Sebesen nézelődni kezdtem, míg a tekintetem megakadt az íróasztala elrejtett kis fiókján. Szerencsémre még csak be sem volt zárva. Mint akinek az élete múlik ezen, úgy keresgéltem. Bár kevés dosszié volt ott, azok hihetetlenül vastagak és nehezek voltak, alig tudtam egyet-egyet megmozdítani. Úgy akadt meg a szemem azon a bizonyos néven, akár egy aranydarabon. Sebesen, éhesen futottam át a sorokat, lapozgatva. Az első oldalon semmi sem volt. A másodikon sem. Semmi, semmi és semmi. Végül a kilencedik oldalon megálltam, s amennyire gyorsan tudtam, úgy memorizáltam.
Az ajtó hirtelen csapódott ki, én meg félelmemben az aktát a földre ejtettem, ahol aztán sebtében az asztal alá löktem, s összegömbölyödtem védekező pozitúrába, várva a letolást.
-Crista? - jelent meg mellettem egy pár csinos lábbeli. Esdeklően bámultam fel rá. Meglepetésemre azonban szomorkás mosoly díszelgett az arcán. - Ne haragudj, nem lett volna szabad csak úgy magadra hagynom ezek után. Jól vagy?
Annyira zavart voltam, hogy meg se tudtam szólalni, csak bólintottam. Mégis miről beszél? 
-Nyugodtan hazamehetsz lepihenni, rád fér. Ha bármi gondod van, itt megtalálsz  - simított végig a hajamon, akár egy anya. Feltápászkodtam, aztán ahogy csak lehetett, eltűntem onnan.

Még akkor se igazán értettem semmit, mikor az autóm mellett szerencsétlenkedtem, s megpillantottam az ismerős arcot, akitől a szívem megdobbant. Az ellenkező irányba tartott, mellette egy festett szőke lány. Féltékenység, harag és bánat áramlott végig a testemen.
-Noah - kiáltottam, illetve kicsúszott a számon. Ő kérdőn fordult hátra, aztán mikor megakadt rajtam a szeme, hirtelen felderült az arca. Mondott valamit a lánynak, mire az sértődötten elvonult, gyilkos pillantásokat lövellve felém. Odaszaladtam Noah-hoz, ő meg kérdőn nézett rám.
-Callahan - lihegtem. Mikor értetlenül bámult, pontosítottam. - Isaac és Adele Callahan. Ők fogadták örökbe a testvére. Egyébre sajnos nem volt időm.
Noah szemében különös fény villant.
-Istenem, most meg tudnálak csókolni - suttogta döbbentem és végtelenül hálásan. - Tényleg igazam volt. Te egy angyal vagy.
Elpirulva sütöttem le a szemem. Noah lassan felemelve a fejem, apró csókot nyomott a homlokomra. -Szombaton találkozunk.
Édes bizsergést éreztem a bőrömön, ahogy a távolodó alakját figyeltem, s biztosan tudtam. Fülig
beleszerettem.

   







  

2016. október 2., vasárnap

12.Fejezet - Egy igazi angyal

Hellóka, blogmanócskák. :) 
Jár nekem a taps, mert itt is vagyok, egy újabb résszel. 
Bocsánat, hogy csak ilyen ritkán írok, de bezavar a tanulás, plusz ez az újraírás is, amit ugye a másik blogomon végzek ,de ennek ellenére sem fogom abbahagyni.
Szóval, a lényeg és ami fontos, hogy akkor is itt vagyok, és írjuk is a részt. :) 



*Crista* 


Apa mindig azt sulykolta belém, hogy az emberek többsége hálátlan és képtelen értékelni mindazt, amit értük teszünk. Pedig téved. Az emberek igenis értékelnek minden apró gesztust, tettet, s képesek a szívük legmélyéből hálásak lenni érte. Apa nem ismeri ezeket az embereket, de én igen, és tudom, hogy bármit is teszek, ők lekötelezettek lesznek. Ezért pedig segíteni akarok minden emberen, akin csak lehet.
Életemben először örültem annak, hogy apa milyen nagy ember is, s hogy a sikerért és hírnévért mi mindenre képes. Általában utáltam, mikor nekem is meg kell jelennem az ilyen-olyan rendezvényein, de most kivételesen megörültem a hírnek. Ugyanis apa legújabb hóbortja, hogy polgármester akar lenni, s ezért szegény és visszamaradott gyerekeken segít. Egyedüli alkalom, hogy ez örömet okozott nekem.
Szinte kiguvadt a szemem, mikor megláttam egy nevet a lapon, ami egy ünnepséggel összefűzött díjátadó volt, egy fogalmazásverseny nyerteseinek. A név az elején nem mondott semmit, de mikor jobban megvizsgáltam, elakadt a szavam. Jackson Hutchins. Egy Hutchins. Egészen biztosan Noah egyik rokona lehetett, ami egy jó nyom volt, ha meg akartuk találni a testvérét. Azonnal elterveztem az egészet, hogy mit is fogok tenni.

A rendezvény direkt úgy volt szervezve, hogy iskola után is időben odaérhessek. Értettem apa célzását, jössz, ha akarsz, ha nem. De ez egy pluszpont is volt, így simán el tudtam vinni magammal Noah-t is. Mert ez volt a cél. Magammal rángatni Noah-t és aztán kideríteni, amennyit megtudhatunk.
Egész nap izgatott voltam, nem is figyelmem a legjobb barátnőm beszámolójára, aki arról beszélt, Beth mennyire durva vele mostanság. Én biztosan nem haragítottam volna magamra a motoros csajt, de Brigite bátran állt az egyre durvuló dolgok elé. Kezdtem azt érezni, hogy Beth és Cabe között volt valami, amibe a barátnőm csúnyán berondított. Elvégre senki sem akar egy gyertyatartót magának. Alig vártam, hogy csengessenek. S mikor megtörtént, akár egy eszelős, úgy kezdtem keresni a sorstársamat. Végül az angol teremben találtam rá, szomorkásan maga elé meredt, kizárva mindent és mindenkit. Az se érdekelte nagyon, hogy rajta kívül bár senki sincsen az osztályba.
-Noah - szólítottam meg, mikor melléje léptem. Nem figyelt rám, a szeme enyhén le volt csukva, füléből fülhallgató lógott. Elég szentimentális képet vágott, mint aki az emlékeibe van veszve.
-Noah! - szóltam ezúttal kicsit hangosabban. Még mindig semmi.
Eléje álltam. Akkor sem figyelt rám. Annyira szomorúnak és elveszettnek tűnt, az arcáról biztosan le tudtam olvasni a végtelen magányt. Nem tudtam mi miatt akadt így ki, de rettenetesen megsajnáltam.
-Noah? - hajoltam egy kicsit felé. Mikor ismét nem reagált, lágyan megsimítottam az arcát. Ahogy a bőr a bőrhöz ért, elektromos szikrák pattogtak végig a karomon.
Azonnal kipattant a szeme, arcán szégyen és ijedtség futott végig. Zavartan bámult rám.
-Crista - ejtette ki rekedtesen a nevem. A hideg végigfutott a hátamon, de  nem ijedtség vagy ilyesmi miatt. Imádtam, ahogy kiejti a nevem. Gyönyörűnek éreztem magam tőle, ő pedig úgy ejtette ki minden egyes betűjét, mintha valami féltett kincs lennék. - Mit csinálsz te itt?
-Téged kerestelek - válaszoltam. - Baj van?
-Á, nem - rázta a fejét. Ismét olyan komorság támadt az arcára. - Csak ma van az öcsém születésnapja. Az jutott az eszembe. Mennyire szerette ezeket a napokat.
Szomorkás mosoly játszott az ajkán.
-Az öcséd biztosan tudja, hogy gondolsz rá.
-Azt hiszed? - nézett rám. - Remélem, hogy tudja, nekem ő még mindig fontos.
Reményvesztett. Ez volt az a szó, amivel most jellemezni tudtam volna őt. Reményvesztett és elveszett.
-Hé, van egy meglepetésem neked - mondtam, csakhogy visszaadjam valamivel a kedvét.
-Tényleg? - nézett kíváncsian. - Mi lenne az?
-Nem mondom el - incselkedtem.- De gyere velem és megtudod.
-Crista, utálom a meglepetéseket - ellenkezett.
-Ezt szeretni fogod - bizonygattam, aztán felkaptam a kabátját, odadobtam neki, s meg se várva, hogy elkészüljön, húzni kezdtem magam után. Nem ellenkezett, bár a morgásából ítélve nem is volt oda az ötletért. Ennek ellenére sem engedtem el a kezét, míg az autómhoz nem értünk. Noah megrökönyödve bámulta a lila kisautót, aztán nevetésbe tört ki.
-Nem vagy vicces - ütöttem meg a karját sértetten.
-Bocs, de nem tudom megállni. Ez tényleg az, amit látok? - kacagott hangosan.
-Isabelle műve - magyaráztam. - Miért, vezetni akarod?
-Egy lila autót? Szerintem maradandó károsodást okozna nekem - tiltakozott.
Megvontam a vállam, aztán beültem a kocsimba és jeleztem, hogy tegye ugyanezt. Vonakodva ült be. -Van kocsid, van valamid? - néztem felé, ahogy beindítottam az autóm.
-Nincs. Cabe elvitte.
Bólintottam, sebességbe tettem és elindultam. Negyed órába telt, mire megérkeztem a művelődési központhoz. A régies épület igencsak bő történelemmel dicsekedett, azóta se újították fel, hogy először felépítették. De ezért volt ez a hely olyan híres. Egy darabka a múltból, ahova még nem ért el a vezető tanács pocsékul dekoratív stílusa.
Noah kérdően bámulta a helyet, de nem volt elragadtatva.  A  méregdrága autókat látva leplezetlenül fintorgott. Nekem se volt annál nagyobb kedvem, de nem volt kedvem hallgatni, hogy ,,a név megköveteli". Pedig apa biztosan azzal állt volna elő.
-Én ide nem megyek be - fintorgott.
-Pedig muszáj lesz - vágtam rá.
-Hát, ha ezért hoztál ide, hogy egy csapat pénzes seggfej nézzen aztán lenézően és undorodva, kösz, de kihagyom - ugrott ki a kocsiból, aztán füstölögve elindult visszafele.
-Hé, várj már! - rohantam utána. - Ne csináld!
-Mit ne, Crista? - fordult meg indulatosan. - Lehet, hogy a te tökéletes életedben nem ismerted meg az érzést, de nekem mindig ez jut. Az emberek folyton lenéznek, csak mert olyan életem van, amilyen.
Fájtak a szavai. Megint úgy nézett rám, mint a többiek, mintha csak pénzből és sminkből állnék. Pedig ha tudná, mennyit is kell szenvednek nap mint nap!
-Az anyám meg akart ölni - csúszott ki a számon, mielőtt megállíthattam volna. Kikerekedett szemekkel bámult. - De persze mit is érdekel, hisz az én életem tökéletes. Én segíteni akartam, de ha nem akarod, akkor menj és vissza se gyere.
Most én fordítottam hátat és viharoztam el. Az  ajtónál álltam, mikor Noah utolért.
-Crista, kérlek - ragadta meg a kezem. - Ne haragudj.
Szemrehányó pillantásomra lesütötte a szemét.
-Tudom, hogy te más vagy - motyogta. - Nem egyszer bebizonyítottad.
Mikor ismét nem válaszoltam, némán követni kezdett a keskeny előtérben.
-Egyébként, amit mondtál.... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
-Nincs kedvem beszélni róla.
Bólintott és követett tovább némán. Már majdnem a teremben voltunk, mikor egy nem kívánatos személy szakított félbe.
-Crista, kedves! - szólított George Daniels, Luke apja. George apám nagy talpnyalója volt, szintén hatalmas álmokkal. És mindemellett a fia nagyított és öregebb mása, aki már akkor az esküvőnket tervezgette, szintén idegesítő feleségével együtt, mikor Luke és én épp csak randizgatni kezdtünk. Undorító személynek tartottam, egy alattomos kígyónak, aki a pozícióért mindenre képes.
A szememet forgatva, nagyokat fújtatva álltam meg. George mellém lépett és úgy mosolygott, mint aki azt üzeni: ,,Úgyis tudom, hogy a fiamat választod." Nem hiába viszolyogtam ettől a férfitől.
-Kedveske, hogy örülök, hogy látlak - mért végig perverz módon. - Az édesapádhoz jöttél.
-Nem - adtam meg a választ, némi éllel.
-Ó. - Ekkor vette észre a hátamban várakozó Noah-t. - Csak nem ezzel a fiatalemberrel van itt?
-De, ha annyira tudni akarja - csattantam fel ezúttal.
-Az édesapja nem fog örülni, hogy ilyen alja néppel keveredik - kezdte a kioktatásom. Na menjen a...
- Hadd döntsem el én, hogy az apám minek örül! - vágtam rá, s aztán besiettem a többi ember közé. Noah jött velem. Utólag hallottam, ahogy valami szemtelen kölykökről beszél, de nem érdekelt. Inkább Noah felé fordultam, aki zavartan pillantgatott körbe.
-Mit csinálunk mi itt? - fordult felém.
-Várd ki a végét - mosolyogtam rá.
A bemondó a mikrofonhoz lépett, majd belekezdett a szokásos, dögunalmas beszédbe. Aztán jött a lényeg, de a végkimenetelre még én sem számítottam.
-Most pedig, hölgyeim és uraim, a  Henry Jansen által szponzorált fogalmazásverseny győztese, Jackson Hutchins.
Mellettem Noah teljesen ledermedt, s elfehéredett arccal suttogta maga elé:
-Jax.


*Noah* 


Nem akartam hinni a fülemnek. Most tényleg azt mondták, amit hallottam? Tényleg a testvérem nevét ejtették ki? 
A színpadra egy alacsony, barna hajú fiú lépett, a gyomrom pedig összeugrott a látványától. A fiú nagyon emlékeztetett a fiatal önmagamra. 
-Ömm..jó napot - motyogta bele a mikrofonba. Zavartnak tűnt. - Köszönöm a zsűrinek, hogy én nyerhettem meg ezt a versenyt. Hálás vagyok. 
-Mond csak, miről írtad a nyertes fogalmazást? - kérdezte a bemondó megjátszott kedvességgel. 
-Arról az emberről, akit egy igazi hősnek tekintek. A bátyámról - válaszolta. A szívem a duplájára nőtt. Jax lassan végigtekintett a termen, majd megakadt rajtam a szeme. Hatalmas mosoly terült szét az arcán.  - Ott van! Ő az! Ő a bátyám. Leugrott színpadról és felém kezdett rohanni. Az ölelésembe vetette magát. 
-Szia - suttogtam elérzékenyülten. A könny csípte a szemem. Akkor sem fogok sírni. Egy férfi nem sír. 
-Szia, Noah - ölelt át. - Mit csinálsz itt? 
-Hozzád jötte - simítottam meg az arcát. 
-Ritkán jössz hozzám - biggyesztette le az ajkát. Pontosan úgy, ahogy anya mindig is csinálta. 
-Ígérem, ezentúl gyakrabban foglak meglátogatni - esküdtem neki. - Csak áruld el, hol laksz. 
Kinyitotta a száját, de aztán be is csukta. Hátulról hallottam egy női hangot, amint a testvérem hívja, de mire odafordultam, már csak egy kabátba bújtatott hátat és barna hajat láttam. Nyilván elfordult tőlem. Kábultan bámultam a siető kisfiú után, s a szüleim halála után eddig talán először, őszintén képes voltam mosolyogni. 
-Minden oké? - nézett le ám Crista. Boldogan öleltem magamhoz és nyomtam egy puszit a homlokára. 
-Egy angyal, vagy, Crista - öleltem meg. - A mennyek ajándéka vagy nekem.


*Crista* 


Apa hatalmas hisztit csapott otthon, amiért Noah-val érkeztem a szerveszményére. És micsoda meglepő, Isabelle neki adott igazat. De nem érdekelt. Mert Noah angyalnak nevezett. Örömet okoztam neki. És ezzel önmagamnak is örömet okoztam.